Augusztus első napjaiban határoztam el, hogy ismét szeretnék Afrikában önkénteskedni.

2011 őszén Dél-Afrikában jártam és Kevin Richardson csapatával dolgoztam a Kingdom of The White Lion nevű rezervátumban, ahol a veszélyeztetett oroszlánok, fekete leopárdok és hiénák védett életét igyekeztünk segíteni. Életre szóló élmény volt. 

A tavalyi év őszén azonban emberek életét, jövőjét segítve, lehetőleg gyerekek között szerettem volna dolgozni. Az Anima Travel jövő évi, felelős turizmus jegyében születő útjait tervezgetve bukkantam az Afrikáért Alapítványra, akik humanitárius turizmussal is foglalkoznak. Megállíthatatlanul követeltem a találkozót szegény elnök úrtól, aki végül hajlandó volt fogadni az afrikai útja előtti utolsó napon. A kongói születésű France Mutombo elnök úrral igen hamar megtaláltuk a közös hangot és éreztük, hogy hosszútávú együttműködés veszi kezdetét. 

Első lépésként lehetőséget kaptam arra, hogy november elején bő két hónapra Kongóba utazhassak és önkéntesként az alapítvány helyi munkáját segítsem. A kiutazást megelőző hónapokban igyekeztem minél jobban megismerni az alapítvány munkáját, részt venni rendezvényeiken és elnök úrral rengeteget beszélgettünk,  részletes képzést tartott számomra, hogy a kinti feladatokat tekintve és interkulturálisan is felkészítsen a misszióra. A legnagyobb kihívást az jelentette számomra, hogy három hónap alatt megtanuljak bevethetően kommunikálni franciául, Kongóban ugyanis csak ezen az európai nyelven lehet igazán boldogulni, és ez a nyelv hiányzott a tarsolyomból.

Az alapítvány honlapja (afrikaert.hu) jól bemutatja, mi mindennel foglalkozik az elhivatott csapat. Személyükben nagyszerű embereket ismertem meg, akik az afrikai emberek boldogulásáért, nyomorúságaik enyhítéséért és jövőbeli perspektíváik javításáért dolgoznak. France Mutombo pedig csodálatra méltó küldetéstudattal és igen nagy sikerrel vezeti a 15 éve működő szervezetet. Próbált rábeszélni, hogy inkább Tanzániába menjek, az könnyebb terep és ott angolul is lehet dolgozni, de valamiért olyan határozottan jelent meg bennem Kongó, hogy tudtam, minden nehézségével és a politikai helyzet miatti kedvezőtlen időzítéssel együtt is ott a helyem.

A kinshasa-i munkám során az alapítvány oktatási, szociális és egészségügyi projektjeiben veszek részt. A főváros egyik legnagyobb szegénynegyedében fenntartott College Othniel iskolában dolgozom, sok időt töltök a La Providence árvaházban élő gyerekekkel, illetve a Global Talent program keretében magyarországi egyetemi tanulmányokra készülő fiatalokkal. Örülök, hogy nem rögtön az érkezésem után indítottam a blogot, mert lehet, hogy ideírtam volna a magam által célul kitűzött feladatokat. Egy hónap alatt Kongóban megtanultam, mennyire meg kell küzdeni egy eltervezett tevékenység megvalósulásáért. És ebben benne van nem csak az afrikai életviteli stílus, hanem a fárasztó hőség, a kiszámíthatatlan forgalmi dugók, az esős évszak égszakadásai és a járhatatlan sár-szemét tengerek, valamint az aktuális utcai zavargások, internet nehézségek is. Menet közben látni fogjátok a blogon a feladatlista nélkül is, mire jutottam, éppen mivel foglalkozunk.

Egy kongói családdal élek nem túl messze az iskolától a szegénynegyedben, így 24 órában a bőrömön érzem az itteni mindennapokat. Sok szeretet, szépség, nehézség és megrázó élmény is osztályrészem. A fehér ember pont olyan ritka itt, mint nálunk a fehér holló. És minden más, ami csak más lehet. Igyekeztem a kulturális antropológia professzoraim minden belém ültetett örökségével beilleszkedni, kulturális zárójelbe tenni önmagam.  Nagyjából tíz napig tartott a "jaj de érdekes, mindent lefotóznék" korszak, egyszóval addig voltam turista, aztán jött az "ez szörnyű, mit lehetne tenni" ideje, amikor az ember már nem szórakozik, utazva máshol időzik, hanem fehéren vagy feketén, mindegy, egyszerűen csak egy meztelen ember, akit ennyire bemerítkezve készületlenül érnek a nagy kérdések. A harmadik hét végére pedig elhatalmasodott rajtam az "elég volt, hazamennék". Akkor egyszerűen rabnak éreztem magam. Úgy sűrűsödött össze gyötrő meleg, éjjeli izzadás, végtelen szeméthegyek, áram és vízhiány, lázas maláriagyanú, bogarak és egerek, kórház látogatások megrázkódtatásai, sosem szűnő hangos zaj, a naponként teljes testre ragadó por, szegénység és elnyomás, hogy ebből az elég-ből csak menekülni lehetett volna.  Nem tudom, igazán segített-e volna, ha akkor hazamegyek. Azt hiszem, a kérdőjelek velem jöttek volna, és otthon sem hagytak volna aludni. Egy elkezdett úton nem  szabad visszafordulni. Maradtam. Küzdöttem és mostanra azt hiszem megtaláltam valamifajta egyensúlyt. 

Folyton és egyre jobban kavarognak bennem a gondolatok. Hogy létezhetnek még mindig a világban ilyen szégyenteljesen egyenlőtlen különbségek? Miként lehetne - akár több generáció munkájával is, de - hosszútávon fenntarthatóan segíteni, változtatni a dolgokon? És amit mi segítségnek gondolunk, az valóban jó-e ezeknek az embereknek és akarják-e vajon? Még hosszú ideig leszek itt. Talán idővel lesz válaszom. Addig pedig igyekszem a munkámmal egy kicsit segíteni. És  lehet, hogy nem is a válasz a lényeg. Talán többet ér egyszerűen jelen lenni, velük lenni, az életükben osztozni. Magamra venni, magamból átadni, figyelni, részt venni, megérteni. Együtt élek velük. Ezzel a különleges kongói néppel, ezekkel a mindig énekelni kész, láthatatlan lakatokkal bezárt világban élő emberekkel. Sokszor nézem őket, egy-egy arcot, egy szempárt és arra gondolok, ő akár én is lehetnék. 
Minden nap történik valami számomra különleges, elgondolkodtató. Ha szívesen veszed, mesélek Neked kicsit a világunkról!

Anna

"Arra vonatkozólag, hogy a világ olyan, amilyen,
senki részéről semmiféle panaszt nem vagyok hajlandó elfogadni.
Nem kellett volna olyan készséggel hozzájárulni ahhoz, hogy így legyen,
és nem kell olyan készséggel hozzájárulni ahhoz, hogy így is maradjon."

Hamvas Béla

(Direkt morál és rossz lelkiismeret, Patmosz esszékötet)