A tizenkét milliós fővárosban a központban vannak aszfaltozott utak, a kiterjedt elmaradottabb részeken azonban csak egy-egy főút szeli csak át a kerületeket, ezeken zajlik a járműves forgalom. Állami tömegközlekedés annyiban létezik, hogy egyes útvonalakon lassan haladó, túlterhelt buszok teszik meg a városon belüli hosszabb távolságokat, amelyekre a legnagyobb tereken fel lehet szállni. (Hogy leszállni hogy lehet, azt nem tudom, rengeteg ember préselődik össze a zsúfolt buszokon.) A tehetős rétegnek vannak saját autóik, az útviszonyok miatt jellemzően terepjárók, de Kinshasa legnagyobb részben szegénynegyedekben élő lakossága úgynevezett iránybuszokkal, iránytaxikkal és motorokkal közlekedik, illetve rengeteget gyalogolnak is az emberek. Ismerkedjünk meg most közelebbről az iránytaxik világával!

Sok millió ember közlekedik nap mint nap a kevés járható úton, ezért óriási dugók alakulnak ki. Jellemzően minden utad alkalmával várakoznod kell egy-egy szakaszon, ahol csak lépésben lehet haladni, vagy teljesen megáll a kocsisor. Ha nagyobb távolságot teszel meg a városban, könnyen veszíthetsz órákat is a valóban elképesztő méretű és állandósult dugókban vesztegelve. Ehhez persze hozzájárul az is, hogy a nagy utakon sincsenek igazán felfestések, az áram problémák miatt érthetően nincs általánosan kiépült jelzőlámpa rendszer és útjelző tábla is csak elvétve. A teherautók, buszok, személyautók, és motorok elképesztő raja cikázik minden irányból, sokszor alig kibogozható közlekedési gubancokat okozva.

Pedig nagyon „gazdaságosan” utaznak, látjátok, itt nem találkozni azzal a jelenséggel, hogy egy ember ül egy autóban. Az iránytaxikban és iránybuszokban végképp nem. Ezekben maximális a kihasználtság. A kis autókban általában 6 felnőtt utazik és befér még 1-3 gyerek. (A motorokról és kisbuszokról később külön lesz szó.)

Az autók siralmas állapotúak, mintha egy roncstelep járná az utolsó haláltáncát. Zörögve vánszorognak az autóvázak, romokban a karosszéria, kitörve a lámpák, sok szélvédő pókhálósra törve, ablakok ragasztószalag szőttessel pótolva. A belső komfort sem marad el a külcsínytől, szakadt, foltos huzatok, működésképtelen ablakemelők, kerregés, lengéscsillapítás nélküli zökkenések és néha szűretlenül kigomolygó füst.

Az autók gyakorta lerobbannak. Nem szokott nagy gond adódni, egy kis összefogás általában segít a helyzeten. Szépen kiszállnak, a környékből is odajönnek és együttes erővel betolják a kocsit.

Talán már feltűnt a képeken, milyen sok a Toyota a járművek között, a személyautók és a kisbuszok nagy része is az. Hihetetlen mennyiségű, mintha a márka világon lévő összes kivénhedt darabját idehoznák, Kinshasa valóságos Toyota temető. Hajókon hozzák be az kocsikat Japánból, Belgiumból, Németországból óriási konténerekben. Az autók nagyobb része jobb kormányos, de van azért bőven balkormányos is, a nálunk is ismert jobb oldali közlekedést ez nem zavarja meg. Az eleve ütött-kopott kocsik az itteni használattól még jobban tönkre mennek. Az utak annyira rossz állapotúak, vagy eleve burkolat nélküliek, hogy ha nem terepjáróval közlekedsz, már néhány hónap használat is éveket vesz el az autód élettartamából. Az egyik szakaszon, ahol nap mint nap járok, van egy elég izgalmas rész, ezen átkeltem már autóval, motorral és mindkettővel sötétben is. Mindig drukkolok, hogy ne pont alattunk szakadjon be, ne billenjünk bele a lukba rossz keréknyom irányt választva.

 Az üreg maga a csatornahálózat, ami a mostani esős évszakban nagy igénybevételnek van kitéve. Az esőzésről külön írok majd, a csatornákra ott visszatérünk.
Ha nem felel meg számodra a megszokott szakaszon való közlekedés és van plusz pénzed, megbízást adhatsz extra fuvarra, ez az expressz, ami lényegében a mi taxi fogalmainknak felel meg. Csak téged visz, onnan és oda, ahová szeretnéd, és ha akarod, meg is vár, míg elintézed a dolgod, hogy együtt tovább menjetek. Háromszor én is utaztam így, az első alkalommal aznap, amikor az iskolába mentünk, sok volt a csomagunk az adományok miatt, így érdemes volt háztól házig közlekedni. Az iskola főbejáratánál tett le az autó (én hátulról, az árvaházi kert felől szoktam munkába érkezni), és ahogy kiszálltam, a környékbeli gyerekek szoborrá merevedve néztek. Az alapítvány önkéntesei miatt az iskolások rendszeresen látnak fehér embert, de a szegénynegyedbe egyébként senki nem jönne és pláne nem maradna. Az egész eddigi közel két hónapos ittlétem alatt csak a belga nagykövetségen (ahol a konzuli védelemért bejelentkeztem) és két kiemelt turisztikai látnivalónál láttam fehér embert, a nyomorúságos utcákon senki fehér nem jár, ide nem közlekedik, iránytaxiba nem szívesen ül.

Az ilyen különleges szolgáltatások igénybevételétől eltekintve a nevéből is adódóan az iránytaxik egy adott szakaszon közlekednek, ezeken haladnak oda vissza. Neked az irányt kell tudnod, mint egy metróra szállásnál a végállomást, ez alapján talál egymásra sofőr és utas. A végállomásokon külön foglalkozásként űzik a rikkancskodást, úgy vettem észre, ők nagyon hasznos láncszem a folyamatban. Mivel óriási a dugó és a tülekedés, sokat gyorsít a közlekedésen, ha van, aki a töltést flottul intézi. Amint egy kocsi megérkezik, míg a sofőr visszafordul és irányba áll, a rikkancs már összegyűjti a szükséges utasokat, fél perc alatt beszállnak és már indulhat is az autó. A sofőr meg sem szólalt, ki sem szállt, semmit nem kellett tennie, és már indulhat is a következő maximális létszámú társaságával. A rikkancsnak úgy láttam, mindig 100 kongói frank jár, ez kb. 18 Ft. Ez a működési elv például teljesen jól ki van itt találva, szükséglet, megoldás, hatékonyabb közlekedés, megélhetés. Spontán működő dolognak számít, egy újabb sofőr, egy következő rikkancs, de arra a három percre, amíg összeköti őket a munka, olyan olajozottsággal működnek, mint egy régóta próbált darab színészei. Ez az egész ad egy lendületet, ritmust a közlekedésnek. Utasként gyaloglás közben összetalálkozik a tekinteted egy rikkanccsal, kimondja a végállomás nevét, te némán bólintasz, míg még egyet lépsz, ő már int, hogy mehetsz, foglalni fogja a helyet, eközben a sofőr szép ívben kanyarodik, a rikkancs felé mutatod két ujjadat, ezúttal ő bólint, hogy a két hely is rendben lesz, a sofőr lefékez, a rikkancs nyitja az ajtót, az összeverbuvált utasok egy szempillantás alatt mint egy tépőzár fogacskái két oldalról beszállva szorosan egymáshoz illeszkednek, a sofőr indít, és egy járókelő rád csapja az ajtót. Indulás. Az első méterek alatt még hallod a rikkancsod hangját, ahogy újra kiálltja a végállomást és látod balról az autót, ahol az utasok már fogják a kilincset, bár az autó még csak lassít. Mint egy körhinta, amely szinte meg sem áll. Ezt olykor szó szerint kell venni, van, hogy lassítás, kanyarodás közben megtörténik már a kiszállás és az új utasok felvétele. Ha mindez egy 30 másodperces részidő alatt lezajlik, és a sofőr úgy ítéli, az új utasok úgy érkeztek, mint a kegyelemként aláhulló manna és ebben a rikkancsnak semmi érdeme, pénzt sem ad neki, csak indul az újabb csapattal.
100 frankkal több marad a kezében. A váltó kézben van egész nap. Bármelyik iránytaxiba szállsz, a sofőröknek speciális kéztartásuk van, kormányoznak, néha bosszúsan mutogatnak, menet közben hátra nyúlva szedik be a díjat és ujjaik közé rendezve tartják a pénzüket.

Érdekel benneteket, hogy mindez mennyibe kerül? Általában 300, a hosszabb távolságra 500 kongói frank az ára. Ez tehát 50-90 Ft viteldíjat jelent nagyjából. Elsőre nem is tűnik soknak, de három dolgot még érdemes megfontolni. Egyrészt, bár tudjátok, hogy 6-8 ember utazik szépen tépőzárként egymáshoz simulva, de azért azt, hogy ez milyen élmény, még nem meséltem el elég érzékletesen. Másrészt, aki ilyen tömegközlekedéssel utazik, annak ugye nincs saját autója, tehát kis fizetésből él. Ehhez kell hozzávenni a harmadik dolgot, hogy nagyon sokszor egy átszállással tudod csak elérni az úticélodat, tehát van, hogy egyirányba elköltesz 600-800 frankot. Így tehát ha figyelembe veszed, hogy a munka és a család ügyeit intézve napi szinten mennyit adsz ki közlekedésre ilyen szolgáltatásért cserébe, az nem is olyan kevés végeredményben.
A sofőr a pénzt menet közben szedi be. Ha közeledik a cél, vagy egy hosszú egyenes szakaszon vagyunk, vagy dugóbeli semmittevés van, akkor szó nélkül hátra nyújtja a kezét, mindenki beleteszi a pénzét és ő szükség szerint visszaad. A másik eset, ha Te már menet közben ki akarsz szállni, akkor mondod a szakasz közmegegyezés alapján kialakult megállóinak egyikét és fizetsz, hogy mire odaértek, kész legyél a kiszállásra.

Chauffeur! Csak ennyit kell mondani, ha nem venné észre a füle mellé ügyeskedett pénzedet. Mindenki sofőrnek hívja, bármiért is szólítod meg. Egyedi helyeken is ki lehet szállni, akkor mondod, hogy patika, templom, vagy egyszerűen csak azt: Awa (Aoa)! Ez lingalául annyit tesz, itt.
Előfordul azonban, hogy nem te határozod meg, meddig mész, hanem az élet. A végcél előtt kialakuló gyakori dugók, a forgolódó autók, a torlódást okozó cserélődő utasok és mocorgó motorok miatt sokan a cél előtt valamivel befejezettnek tekintik a fuvart, egyszerűen visszafordulnak és a végső szakaszt gyalogosan kell megtenned. Ez amúgy valamelyest ésszerű, hiszen néha gyalog előbb megérkezel, a sofőr meg persze jól jár, máris indulhat a következő csapattal a dugómentes részen visszafelé. Egyszer történt meg velünk, hogy a sofőr beszedte a pénzeket mindenkitől, és ahogy befejezte, elkezdett visszafordulni az ellentétes menetirányba. Totális felháborodás volt, mert nem volt tűréshatáron belül a céltól való távolságunk, ez valóban átverés volt. Még én is cüccögtem egy hangosat. Lingalául az emberek a dolgok nagy részét fejezik ki hangokkal, hanglejtésekkel anélkül, hogy egy szót is kimondanának. Ez a jellegzetes cüccögés mindenfajta elégedetlenséget ki tud fejezni a kis kellemetlenségtől a teljes megvetésig. Cüccögtünk hát mindannyian egyet-kettőt, aztán békésen kiszálltunk. A sofőr mintha süketnéma lett volna, faarccal várta, hogy végre elmenjünk és folytatódhasson a biznisze. Kiszálltunk és mindenki ment tovább. A poros, szemetes utcán hömpölyögtek az emberek zöld levélcsokrok, tyúkok, műanyag vödrök és manióka kupacok között, az árusok mellett hangszórókból bömbölt az RDC musik, és ki emlékezett már a rosszul teljesített fuvarra. A figyelem Kinshasában valahogy mindig gyorsan tovább terelődik, a színek, hangok és forgatag tovább visz, nem bosszankodsz tartósan.
Az iránytaxik műszerfala egyénien dekorált, zászló, képek, matricák, szőrmék, műanyag virágok, terítők, rózsafüzér, fényképek, karácsonyi díszek, kinek milyen a stílusa, hangulata. A vallásos témájú feliratok – ugyanúgy, mint a motorokon, buszokon, teherautókon és boltok kapuin is – nagyon gyakoriak.

Ezen a képen látható felirat forditása: Isten az egyetlen védője ennek az autonak, az életem reménye.

A végállomásokon gyakori, hogy sokat kell várnod. Többször volt, hogy közel fél óráig egyszerűen nem tudtunk autót szerezni, csak ácsorogtunk. Vagy azért, mert valahol egy dugóban feltorlódtak és egyszerűen nem érnek vissza, nem jön senki, vagy azért, mert bár tíz másodpercenként beáll egy autó, egyszerűen nem férsz be. Közelharcot folytatnak az emberek ilyenkor. Az anyósülésen mindig két felnőtt utazik. Ennek is egy jól kialakult viselkedési kódexe lehet, mert nagyon flottul megy, erről meggyőződtem. A vékonyabb vagy fiatalabb megy középre, és gyakran felteszi a karját az ülés tetejére, hogy a válla és karja ne foglaljon helyet, így tud teljesen odasimulni hozzá az aktuális idegen utastárs, és így lehetséges valahogy becsukni az ajtót. Ha a belső kiszáll, a külső szépen udvariasan kiengedi. Ha új utast akarunk felvenni, de mondjuk egy testesebb asszonyság, akkor mindenki összenéz, és a legsoványabb hátul ülő már szó nélkül indul is előre, hogy innentől ő legyen az anyósülés közepén és az asszonyság hátra beférjen. A hátsó ülésről kiszállót mindig a menetirány szerinti járda felé engedik ki, ha ő ült legbelül, akkor is. Az úttest felé kiszállni életveszély, úgy süvítenek a motorok és agyonpakolt járművek.
Ha be akarsz szállni, hagyományosan stoppolsz, ha a sofőrnek van helye, a megállók előtt lassít, jellegzetes kis szaggatott duda hangot ad és a kezével a levegőben jelez, hogy be lehet hozzá ülni. Hely parlagon sosem marad. A fülledt egyenlítői melegben, szünet nélkül együtt utazik sok ezer idegen, először látva egymást összesimulva, dugóban állva, izzadva. Tíz perc összesimulás egy idegennel, aztán ő kiszáll és jön a következő, aki tépőzárként hozzád simul.

Hosszú ideig hittem azt, hogy én sem kisbuszban, sem az iránytaxi anyósülésén nem fogok utazni. De mint már máskor is írtam, Kongó nem kívánságműsor. A hátsó ülésre művészet bejutni. Két irányból tépik fel az ajtót az emberek és úgy szállnak be. volt már, hogy míg én jobbról beszálltam, balról már beugrottak ketten, így a kísérőm nem fért volna be, tehát kiszálltunk és egy újabb autónál újra próbálkoztunk. Eleinte illedelmesen, visszafogottan, kisebbségiként igyekeztem viselkedni, de hamar beláttam, hogy itt farkastörvények vannak. Ha oda akarok érni valahova, azért tenni kell. Most már olyan határozott csipőmozdulattal tudok egyenesen középre bevágódni, hogy a másik oldalról próbálkozók szélső embere kirepül mint a golyósor utolsó eleme, amit a túloldalról erősen meglöktél. És muszáj nekem határozottnak lennem, mert az „árnyékom” egy általában szende idősebb bácsika. Sokszor szalasztottunk el fuvart az ő kedves bánatos, könnyen lemondó tekintete miatt. Már tűkön ültem, hogy leteljen az „új lány csak csendben figyeljen” kezdeti udvariassági időszaka és átvehessem az irányítást, aztán haladjunk. Csak itt a helyieknek nagyon nehéz elmagyarázni, hogy egy fiatal nő mitől is lenne olyan tapasztalt, hogy bátor és önálló legyen. És egy én generációmbeli európai fiatalnak nagyon nehéz megértenie, hogy ez egy olyan világ, ahol más játékszabályok működnek, amik előtt fejet kell hajtani. A városukból, pláne országukból soha ki nem mozdulható emberek el sem tudnák képzelni a nagyvilágban megtett útjaimat, kalandjaimat és nem is férne a fejükbe, hogy egy nő hogy élhet meg ilyeneket. Próbáltam tehát magát megadó, engedelmeskedő lenni, és lecsillapodva sodródni ebben a káoszos rohanásban, betartva a biztonsági utasításokat.

Az idejövetelem hatodik napján indultunk először az alapítvány irodájába. Addigra már megszokott volt számomra az iránytaxizás, begördült egy autó, kiszemeltünk, az „árnyékom” karmozdulatával jelezte, hogy én próbáljak hátulra bejutni, ő meg megy a túloldalról az első ülésre. Összpontosítottam, akkor még nem a mai határozottságommal, de mégis sikeresen beültem a hátsó sor bal szélső helyére. És ekkor valami olyan vette kezdetét, amit jó lett volna filmre venni. A sofőr indított valami furcsa extra vehemenciával, pedig az anyósülés ajtaja még nyitva volt. Ült ott egy nő, de nem tudta becsukni az ajtót, mert egy rendőr húzta kifelé. A sofőr rükvercbe tette a kocsit és felpörgette a kerekeket. A rendőr ráncigálta a nőt, az egyik kezében gumibot. Mindenki kapaszkodott, a sofőr a járőkelők tömegével nem foglalkozva hátrafelé gyorsulva, ívben kanyarodva ragadta magával a fogantyúba fogódzkodó nőt, a rendőr leszakadt rólunk, az ajtót a nő becsukta és mint egy rakéta, úgy lőttük ki magunkat az úton. A történet láthatólag jó véget ért, csak egy gond volt, az „árnyékom” nem tudott már beszállni a jelenet miatt előre és ott maradt a végállomáson. Gyorsan végig gondoltam, most mi is van. Fogalmam sincs, hol az iroda, még a címét sem tudom, abban a városrészben nem jártam, egyedül nem közlekedhetek. Tudom, honnan indultam, nem vagyok még messze és van telefonom és pénzem, tehát semmi gond nincs valójában, csak tudom, hogy a kísérőm iszonyú rémült lehet. Jó, akkor egyes számú feladat, mielőbb visszamenni hozzá és megnyugtatni. „Excusez moi, kiszállnék!” – mondtam a polgári és kissé arisztokratikus attitüdömmel, de a még ziháló lelkületű menekülőhangulatban ez nem jutott el a sofőrig. A mellettem ülő felfigyelt viszont rám, „A papa, aki engem kísér, ott maradt! Ki szeretnék szállni.” (Kongóban mindenkit papának vagy mamának hívnak, ez a tiszteletteljes megszólítás.) A nő átlátta a helyzetet és szólt a sofőrnek, aki fékezett és megállt. Ekkor a kocsiból valaki megszólalt, hogy a papa ott jön! Hátra néztem és láttam, hogy az én drága kedves idősödő öregúrnak álcázott, de minden bizonnyal karatemesteri tudással rendelkező testőr bácsikám teljes erejéből szaladt az aszfalton és közeledett. Beszállt az anyós ülésre, ahogy terveztük, a rendőr által megtépázott nő mellé, miközben nagy levegőket kapkodott, a vállára tettem a kezem és nagyon megnyugtatóan mosolyogtam rá. A dolgok jóra fordultak, mentünk tovább a dolgunkra, ahogy kell, hatan az iránytaxiban, az ablakokból nézve a kinti zsibongást. Máig nem értem, mi történt ott velünk induláskor, de Kongóban ameddig nem lőnek le nagy baj nincs, kérdezni úgysem tudsz, gondolkodni válasz híján felesleges, így egy perc múlva már mindannyiunkat lekötött valami más, Kinshasa tovább lüktetett.

Egy másik alkalommal akkora égszakadás indult, hogy teljesen megbénult a közlekedés, többen kis is szálltak inkább az autókból, és vállalva a megázást, elindultak gyalog. Az „árnyékommal” egyedül maradtunk a sofőrrel. Egyértelmű volt, hogy rólam beszélgetnek. Eljött a pillanat, amit nő nem tűr tovább, és megszólaltam: „Nem értek lingalául”. Vették a lapot, a sofőr hátranézett és franciául azt mondta nekem: „Hát ez csodálatos, hogy maga ennyire szereti a gyerekeket!” Meglepődtem, hogy ők már itt tartanak, de beláttam, a titkos ügynök testőröm már minden fontosat elmondhatott rólam a sofőrnek, nyitott könyv vagyok. Aztán nagyon jót beszélgettünk úton hazafelé. Nem voltam odáig, amikor azt ecsetelték, melyik utcában lakom, de hát nem volt mit tennem, nem én vigyáztam magamra. Plusz pénzért egész a házig vitt a sofőr, ragaszkodtak hozzá, hogy az én kis fehér lábaim nehogy sárosak legyenek és nehogy megázzak a nagy esőzésben. Míg én feszengtem, hogy már a házam kapuját is tudja a sofőr, a kísérőm elkérte a mobilszámát, hogy állandó sofőrként innentől őt hívja majd, ha megyünk valahová. Nem tűnt rossz ötletnek, de sosem hívtuk aztán, maradtak az alkalmi sofőrök alkalmi tépőzártársakkal.

Én a titkos fotózás művésze vagyok, ebben az országban, ahol tilos fotózni, mesterré kell válni, ha képeket akarsz. Éppen ezért elég jól felismerem, aki szintén ilyesmivel próbálkozik, különösen, ha bénábban csinálja, mint én. Az iránytaxiban egyszer egy úr hosszan levideózott. Nagyon szimpatikus, egyáltalán nem tolakodó, értelmiséginek tűnő férfi volt, ezért is hagytam. Látszott, hogy számára ez egyszerűen egy extra élmény, hogy egy fehér nő ül mellette végig az iránytaxiban, és ha nem videózza le, nem fogják neki elhinni, nem tudja elmesélni megfelelően sok helyen. Mulattatott, ahogy többször állítgatta, forgatta hogy én benne legyek, de ő nem látta mit vesz fel, csak reménykedett, a kamera egyértelműen engem pásztázott, míg ő érdeklődően nézett ki az ablakon, jól szórakoztam a póbálkozásain, a kitekert kéztartásán, az elterelő trükkjein. Amikor kiszálltunk, akkor külön hozzáfordultam, és a legbájosabb mosolyommal kívántam neki szép napot. Azt hiszem, akkor megértette, hogy én végig tudtam mit csinál és ő is nagyot mosolygott. Rengetegen fotózkodnak velem, és tudom, hogy ez a sok kép mind a facebookon landol, a legnagyobb megosztás, ha valaki egy fehérrel fotózkodik. Ennyit igazán megtehetek az örömükért, ha már én is képek ezreit készítem róluk, ez így fair azt hiszem.

Sok ember mellett sok holmival is együtt utazol, nincs az a csomag, amit a kongóiak be ne tudnának tuszkolni, vagy rá ne tudnának erősíteni az autóra.

A sofőrök jó helyzetmegoldók. Nagyon tetszett egy alkalommal, amikor elindult egy nagy esőzés, hirtelen mindenki fel akarta húzni az ablakot, de lehetetlen volt. Nem hogy nem működtek, egyszerűen nem voltak meg az ablakemelők. A sofőr először természetesen a Madame Mundele-nek segített, vezetés közben fél kézzel hátra nyúlt és helyére illesztette a kezében lévő gombot, így én azonnal fel tudtam húzni az ablakomat. Ezután jött a fehér hölgy kísérője, őneki már csak hátra adta a szerkentyűt, a szereléssel magának kellett megbirkóznia. Az elől ülő utasnak nem jutott már alkatrész, próbálta kézzel felhúzni az üveget, hogy ne ázzon el nagyon, de az mindig visszacsúszott. Sofőrünk mobil eszköztárából azonban ezen is segített. Nézzétek! :)

Ezért is volt hihetetlen, amikor egyetlen kivételes, azóta sem visszatérő alkalommal tolatóradar is volt, a sofőr profin bekapcsolta a monitort és élőben láttuk, hány embernek megyünk neki finoman tolatáskor a hömpölygő tömegben.

Nem csak az emberek koccannak, hanem az autók is. Egyszer ebben is volt részem. Virtuóz ügyességgel vezetnek amúgy, amilyen sokaságban törleszkednek egymás mellett a kereszteződéseknél, előzéseknél, nem is értem, hogy nem történik több ilyen eset. Ha vészesen közel jön hozzád egy autó, akkor hangosan dörömbölni kell a karosszériáján. Én is tettem már ilyet gyalogosként engem fenyegető autóval, nagy városi busszal is, és motoron ülve a tolató kocsival. Néha segít, hogy mintegy eltolod magadtól, nyilván meg sem mozdítod, de ahogy a tenyereddel, testeddel visszatartod, a sofőr jó esetben kicsit fékez és ez elég arra, hogy ellépj előle. A dörömbölés pedig ha kellően hangos, akkor a nem oda néző sofőrhöz is eljut. Egy alkalommal békésen nézelődtem a hátsó ülés bal szélső üléséről, amikor éktelen dörömbölést halottam. Nme sokkal ezután megálltunk a végállomáson, mi épp meggyőztük a sofőrt, hogy ne visszaforduljon, hanem vigyen el minket a másik szakasz végállomásáig, ahhoz gyűjtött új beszállókat. De ott termett egy sofőr, és nagyon bosszúsan mondta, hogy az imént nekimentünk, és végighúztuk az autóját. A sofőrünk tagadott, csodálkozott. A másik kérdezte, hogy hát nem hallotta a jelzéseit? Nehéz volt ott ülni, otthon azonnal mondtam volna a mi vezetőnknek, hogy ne kamuzzon, tutira mi mentünk neki, én is hallottam és éreztem a dörömbölést az ajtónál. Itt ebben a helyzetben, amikor a többi utas néma volt, nem éreztem úgy, hogy nekem fehér nőként bele kell avatkoznom a történésekbe. De sajnáltam a másikat, aki néhány perc berzenkedés után tovább állt az amúgy is ripityára tört autójával. A sors azonban megoldotta az igazságtalanul félbemaradt helyzetet, amint elindultunk az új csapattal, valaki nekünk jött és végighúzta az autónkat. A mi sofőrünk kipattant, fogta a fejét, mérgelődött, nagy botrányt csapott. Ezek rövid kis közjátékok, végül nem történik semmi. Rendőrt nem hívnak, betétlapot nem töltenek. A néhány perces jelenet is valahol meglepő, hiszen az új horpadás vagy karcolás alig kivehető az ezernyi korábbi közül. Mégis jó látni, ahogy él bennük a törekvés az épre, ahogy még mindig fáj az újabb horzsolás. Van egyáltalán biztosításuk? Képzeljétek, mindenki meg kell kösse a kötelezőt. A gond csak annyi, hogy egyetlen biztosító van, aminek a vezetőjét mindig az állam jelöli ki és bevétele az államot illeti, kis magánembereknek sosem fizetnek ki semmit. Ez is a kongói rendszer és az embereket béklyózó tehetetlenség része. Nem nagy viták ezek, semmi agresszió, túlzó vádaskodás nincs bennük. Megbeszélik és mennek tovább.

Általánosságban mondhatom, hogy nagyon közvetlenek egymáshoz az emberek. Sokkal könnyebben megszólítják egymást ismeretlenül, szóba elegyednek, talán ez a fizikai közel éléssel is együtt jár. Egyszer váratlanul megszólított a mellettem ülő fiatalember: „Ismeri X.Y-t?” Olyan váratlanul ért, ahogy teljes udvariassággal, de nem hirtelen megszólított, olyan szürreális volt, hogy valaki ebben a sok milliós városban kérdez tőlem egy nevet és van egy közös ismerősünk, hogy éppen csak elrebegtem egy igen-t, míg ő már barátságosan folytatta „Láttalak vele a templomban!” A szállásadó család huszonéves nagyfiával mentem egyszer templomba, és ez a fiatalember akkor jegyzett meg, mint könnyen megjegyezhető fehért. Kicsit elbeszélgettünk, ő péntek este lévén természetszerűleg a templomi kóruspróbára igyekezett. Ez nálunk amennyire meglepő lenne, kongóban annyira magától értetődő.

Az iránytaxik 10-20 percekre összeverődött alkalmi társasága is bármikor tud fesztelen társalgásba kezdeni. Együtt morognak, ha valaki furán vezet előttük, együtt cüccögnek, ha egy gyalogos hirtelen megy át előttük, ha látnak egy érdekes utcai jelenetet, elkezdenek anekdotázni, és könnyen, sokat nevetnek. A kocsikban is mindig szól a rádió, az emberek alapigénye a zene. Sokszor egyházi énekek szólnak, amik afrikai módra dallamosak, magával ragadóak és korosztálytól függetlenül mindenki ismeri őket. Meglepett, de kezdettől tetszett, ahogy ilyenkor bárki elkezdhet énekelni, ha úgy tartja kedve. A nagyon szeretett daloknál többen bekapcsolódnak. Én magam is elfeledkezem ilyenkor a dugóról, az időveszteségről, az izzadásról, az idegenekkel való kellemetlen összezsúfoltságról, mert ebben a pillanatban van valami rendkívüli, valami felemelő. Velük énekelni nem tudok, így csak hallgatom az énekük, de irígylem, és otthon ha majd a pár perc várakozásért bosszankodó, elidegenedett, mobilokba merengő arcokat nézem a villamoson, biztos eszembe fognak jutni ezek a mosolyogva daloló emberek.

A zenék mellett hírek is mennek olykor. Éppen egy iránytaxiban ültem, amikor bejelentették, hogy idén sem lesz választás. Írtam már, hogy Joseph Kabila alkotmányos jogköre 2016-ban lejárt, de nem volt hajlandó szavazást rendezni, mert őneki már nem lehetne több mandátuma, tehát ha csal sem nyerhetne, így marad az utolsó ütőkártya, hogy nem is rendez választást. 2016 decemberében sok véráldozatot követelt az önkényes hatalmon maradása, végül egy szerződésben rögzítették, hogy átmenetileg maradhat még egy évig, és meg kell szerveznie a szavazást 2017 december 31-ig. Nemrég, november vége felé jelentették be a fogyó napok miatt már nagyon kérdezőknek, hogy sajnos egyszerűen nincs pénz, az ország gazdaságilag nem áll úgy, hogy megrendezze a szavazást, majd talán jövő ilyenkor. Ezt tehát épp élőben hallottam. Az emberek feszülten figyelték a rádiót. Egyszerű, kopott ruhákba öltözött szegény emberek a legelmaradottabb városrészek egyikben. Ez a kérdés azonban mindenkit érdekelt, a horderejét és összefüggéseit mindenki érti, mert az elnyomást és igazságtalanságot az ember a bőrén érzi. Csendben figyeltek, hogy egy szót se mulasszanak el, de időnként felnevettek. Olyan volt ez, mintha egy kabarét kallhattak volna, amit csak egyszer adnak le, a legnagyobb humorista beszél, figyelni kell, nem lehet hosszan, jóízűen nevetni, de nevetni kell, mert amit mond, azt egyszerűen nem lehet nevetés nélkül kibírni. Ugyanakkor a levegőt átjárta valami tragikum mégis. Néhány elkapott szóból én is értettem, miről van szó, és bármilyen nevetséges is volt a kormányszóvivő apránként boncolgatott kifogáshalmaza, a feltörő nevetés keserű volt, hamar elnémuló. A döbbenet, a tehetetlenség hangja, ami mindig gyorsan halt el az újabb feszült csendben, mint ennek a népnek sok előtörő, majd mindig elfojtott sóhaja.

Zárásképpen álljon itt egy pozitív élmény. Nagyon tetszik, ahogy a gyerekekkel utaznak. A gyerek mindig létszámon felüli, ha 6 felnőttel tele a kocsi, akkor is beszállhat még 3 gyerek is akár. És a gyerekekre nagyon vigyáznak. Mint az anyósülésre való akár menetközbeni átrendeződés, ezt is íratlan szabályok működtetik. A gyerekeket kényelmesen el kell helyezni, táskák a földre, idegen beszálló gyermeke az öledbe. Itt éppen egy kislány issza a hőségben minden mozgóárusnál elérhető életet jelentő vizet a később tonnaszám eldobált, pusztulást hozó műanyag zacskóból.

Láttam egyszer olyat, hogy a nagy dugó és várakozás miatt egy család nem tudott sehova együtt beférni, hozzánk csak a két iskolás kislányt adták be az idegen utasok ölébe, a sofőrnek mondták, hol tegye ki őket. Vigyáztak a gyerekekre és a kiszállásnál a gyerekek szépen megindultak a kis utcákon hazafelé. Egy alkalommal hátul ültem, amikor lassítva megláttam az utcán 3 kisgyerekkel toporgó anyuka zavarát, hogy most mi legyen. Gyorsan és természetesen intettem neki, hogy jöhet a gyerkőc az ölembe, ezzel elillant a gondja, hogy vajon a fehér ember mellé be lehet-e így ülni, ha ő nem veszi a kezébe a gyereket, akkor hogy férnének be. Beszálltak, a szomszédom kapott egy kisfiút én egy kislányt. elértük a maximális 6 felnőtt 3 gyerek személyautós létszámot. De hogy ez engem mennyire nem zavart, azt elég jól le sem tudnám írni. Még jó, hogy elkezdtünk bolondozni a gyerekekkel és megszületett ez a fénykép.

Magam is meglepődtem ennyit írva, hogy mennyi minden köt ezekhez a rozoga, izzasztó iránytaxikhoz. Később egyszer írok majd a fulladásveszélyes iránybuszokról, amikről egy ideig úgy hittem sosem fogom kipróbálni, és a hármasban összelapulva motorozásról, amiből viszont sosem lenne elég.