Visszaérkeztem. Az igazat megvallva már hetekkel ezelőtt. De jól esett a rejtőzködés, hazaérkezni sokkal nehezebb volt, mint számítottam rá. A Kongóban töltött bő két hónap utolsó időszakát egyre feszültebben viseltem, érdekes módon az emberen úrrá lesz valami "félig már úton levés". Sokszor gondolkodtam, ez vajon mentálisan dől-e el és ha négy hónapra mentem volna, akkor arra az időtartamra osztottam volna be az erőmet úgy, hogy ez a pont ne is tűnjön fel. Nem tudom. Mindenesetre mintha ki lett volna centizve. A kiutazásom előtt France, az alapítvány elnöke javasolta, hogy teljesen zárjam ki Európát, ne éljek párhuzamos életet. Ezt szívesen megtettem, alig tartottam a kapcsolatot valakivel, a blog megkezdése előtt szinte teljesen elszeparálódtam minden irányú kommunikációtól és belevetettem magam egy teljességgel másik életbe a kinshasaiak között. Ez kellett is. Nem hasonlítgattam, nem számoltam be, nem hallottam az otthoni verziót. Számomra akkor megszűnt sok előtte létező és csak Kongó volt, ez a másvilág töltött be teljesen. 

Karácsony után kezdődött a végső hullámvölgy. Talán a családomtól távol, egészen máshogy töltött ünnep, a megkezdett levelezés a szeretteimmel, az otthon hagyott élet szavankénti visszakéredzkedése, talán a már elviselhetetlennek tűnő, soha nem szűnő zaj, a csend és természet hiánya, talán az őrjítő rabság, hogy hónapok óta egy lépést sem tehetek egyedül. France a legjobbkor érkezett utánam, a kint tartózkodásom utolsó két hetében elindultunk Kinshasából és megmutatta Nekem a hazája néhány szép helyét. A 12 milliós főváros után láttam a vidéket, kisvárosokat, végtelen autóutakat, hegyeket, háborítatlan természetet, fennsíkokon épült falvakat. Megismertem újabb sorsokat, párhuzamos létezésből szőtt világunk újabb zugait, ahová születnek, ahol meghalnak velünk azonos korban mégis egészen máshogyan. Kongó még hatalmasabb, még sokszínűbb lett a számomra, nagy találkozás volt.

Végül eljött a nap, amikor hazaindultam. A bőröndjeimben adományok helyett néhány otthonra szánt gyümölcs, lakásdísz, egy zománcozott lavór és gyönyörű afrikai textilek sokasága. Isztambulban szálltunk át, a lehető legjobb helyen. A repülőúton leszállásig befejeztem Elif Shafak Építészinasát, amit odafelé a reptéren kezdtem meg. Így érkeztem meg Szinán mester városába, a gyönyörű mecsetek közé. Volt néhány óra sétálni a város kanyargós utcáin. Szükséges volt ez a zsilipelés úton valahol Afrika és Európa között. Jó volt a köztes másság, már nem ott és még nem itthon.

Mindenki alkalmazkodott ehhez a köztes léthez. Tetszett a fekete édesanya nagykabátban, aki a hagyományos afrikai kendővel hátára kötött gyermekére hatalmas bojtos sapkát húzott.

A Budapest felé tartó úton fokozatosan úrrá lett rajtam valami szorongató érzés. Az ilyen nagy utak, hosszas kulturális hatások, éles életszakasz váltások mélyen formálják az embert, mássá lett visszavonhatatlanul, mint amikor nekiindult. Teljesen megzavarodik tér és idő. Otthon időközben sok minden történt, de téged nem érintett, te kimetszetted magad belőle. Kongóban talán ráncosabb, őszebb lettél, de otthoni időszámítás szerint egy nappal sem idősebb. Ugyanott folytatod az életed, ahogy otthon becsuktad magad mögött az ajtót, bizonyos szempontból ugyanazok a helyzetek várnak, mint amikor távoztál, más szempontból pedig megváltozottak, hiszen az élet nélküled is folyt tovább. Kimaradtál néhány körből, de a játékot nélküled is tovább játszották. Nehéz ilyenkor újra megtalálni a helyet, a ritmust. Különösen, hogy olyan tapasztalás, élmény van benned, amely alig elmondható. 

Nem számítottam rá, hogy a hazaérkezés is egy belső folyamat. Napokig nagyon lassan járkáltam a városban. Mindenre más szemmel néztem. Néha a pár percenként érkező villamost csodáltam, néha a tél illatával nem győztem betelni, néha az épületek évszázados méltósága nyűgözött le, néha a komor embereken tűnődtem. Élveztem a kedvenc kávézóim minden ízét, illatát, végigpörgettem az ujjaim közt a könyvesboltok legújabb köteteinek lapjait, elbeszélgettem a szeretett pékségemben, elolvastam a művészmozik plakátjait, elmentem a titkos padomhoz és gyermeki örömmel néztem a havas budai oldalt a 2-es villamosról. Esténként is sokat sétáltam, nem tudtam betelni a fénnyel, a díszkivilágítással, a felcsendülő klasszikus zenével, a szabadsággal, a biztonsággal, a békével. Mennyi jó érzés, kényelmes otthon, konyhabútor, változatos és egészséges ételek, kényeztető fürdővíz, a sejtjeimben élő saját kultúrám. Mégis. Mindezek közepette nem csak megkönnyebbülsz, hazaérkezel, elengeded magad az állandó készültségből, hanem folyton választ is keresel. Választ arra, hogy milyen is akkor ez a világ? Miért ilyen? És Te mit tégy vele? A kongói élményeket nem lehet elfelejteni. Folyton az jár az eszemben, hogy ez nem egy film, amit egyszerűen lekapcsolhatok és folytatom a magam itthoni életét. Én megismertem embereket, tudom a neveiket, láttam a mosolyukat, hallottam a gondolataikat, megöleltem őket, éltem az életüket. És eljöttem. Ők el sem tudják képzelni azt a világot, ahová eljöttem. Én pedig nem tudom itthon elmondani Nektek, hogy milyen világból jöttem. 

Már csendesülnek a bennem kavargó dolgok, de még nem vagyok kész. A Kongói misszió bevezető írás gondolataiban írtam a kint bennem megjelent kérdőjelekről, amikről úgy hittem, velem jöttek volna, ha idő előtt megfutamodva hazajövök. Nagy akaraterő nem megfutamodni, nem visszafordulni ha az ember elindult, bármilyen nehéz is az új irány jó pár első mérföldköve. Nyertem vele, hogy maradtam, hogy kibírtam. De kérdőjelek most is jöttek velem. És a válaszaim még mindig alakulnak. Örülök, hogy utánajártam, hogy a saját szememmel láttam, hogy a bőrömön éreztem. Enélkül az ember nehezen tud igazán válaszokat kialakítani. Ezzel viszont felelőssé teszed magad. Szemtanú leszel. Tudója valaminek, ami beszédre, cselekvésre kötelez.

France-szal az elmúlt napokban meséltünk Máriabesnyőn egy lelkigyakorlatra elvonult kedves közösségnek, majd más alkalommal a Duna Tv egyik stábjának, akik a Sokszínű vallás műsor keretén belül számolnak majd be hamarosan az Afrikáért Alapítvány munkájáról, France és Tshava történetéről, az én tapasztalataimról. De mindkét alkalommal éreztem, hogy nem vagyok még igazán kész. Nincsenek még meg a szavaim teljesen. Különösen egy rövid összegzéshez. Ma Óbudán mesélek majd a szeretett nyugdíjasoknak, talán ma megint egy fokkal jobban készen állok az átadásra.

Egyelőre írni könnyebb. A megrázó élményeket számomra leírni könnyebb, mint szavakba önteni. Sok történetem van még, szívszorító és szívderítő egyaránt, és csodálatos képeim! Én írok majd újra, és örülök, ha továbbra is velem tartotok! Mesélek még majd a gyerekekről, a nagy esőkről, az ételekről és főzésről, a vidéki tájakról, a hajviseletről és tradícionális női ruhák varrásáról, a közbiztonságról, hegyi falvakban élőkről, a kinshasa-i motorozásról, a kisboltokról és piacról, az egészségügyről, a Magyarországon tanulni készülőkről, a templomokról, a csak Kongóban élő bonobo majmokról, a lingala nyelvről, az elképesztő utcai szolgáltatásokról, és ami csak még eszembe jut. Most már itt leszek újra, írok ismét gyakrabban, és mindig örülök Nektek!

Mostani írásom zárásaképp megosztok itt veletek néhány fényképet, amit a januári Isztambulban készítettem "zsilipelés" közben, úton hazafelé.

A nyüzsgő város látképe égbe törő minaretekkel, csendes vízparti sétánnyal és fagyoskodó horgászokkal.

Az Eyüp Sultan mecsethez érve éppen imára hívta az embereket a müezzin éneke. Imádkozva, lábat mosva készültek a hívek az alkalomra. 

A mecset udvarában mindenütt gyönyörű motívumok, felfedezni való részletek, az egyik kedvencem ebben a csegelyben visszafogott színekkel meghúzódó díszítés.

Építészetben egymásra rétegződött korok, sok évszázados mecsetek és kortárs épületek. Tradíció és modernitás, csador, pufi kabát és okostelefon.

Isztambul legnagyobb római katolikus temploma, a még adventi díszben álló Páduai Szent Antal templom. Különleges volt körbejárni a csavarodó feszületre hajló fájdalmas Krisztus szobrát.

A sétálóutcákon nézelődő sokaság, déli gyümölcs, fagylalt, gesztenye, perec, friss hal és mindenféle török csemege kavalkádja. Azok a mandulás és pisztáciás csokoládék igazán csábítóak voltak!

A szuvenír árusoknál pedig minden kapható, elképesztő hűtőmágnesek az Hagia Sophiától Frida Kahlo-n át Batman-ig. 

Jöjjön két kedvencem, az antikvár könyveket áruló könyvmoly hölgy és a lépcsős utcán berendezett kávézó a vízipipa felszálló füstjével!

A városban regényes szegletek is vannak. Az ember fantáziája egészen megindul, meséket lehetne szőni egy-egy ilyen hely köré...

A szereplők lehetnének a legkülönbözőbb emberek. De Ceyda Torun filmje óta tudjuk, hogy "Isztambul macskái" is figyelemre méltó városlakók. A metropoliszban több ezernyi kóbor macska lehet, akik ugyanakkor bármit megtehetnek ahogy láttam, övék a város. Akadályozhatják terpeszkedve a bejutást a boltocskákba, melegedhetnek egy kapulégfüggöny áramában ha a küszöb közepén vannak is, alhatnak az eladásra kínált sálakon és rémisztgethetik a perecre vágyó fagyoskodókat.

Pár óra Isztambulban. Zsilipelés, köztes másság, már nem ott és még nem itthon.
Idővel talán megérkezem.