Vérből erő - a Túlélő

2021. december 19. - Békefi Anna

Születésnapomra akartam megszőni

Magamat

Egy olyan időszak után, amikor nemhogy szavaim, fogalmaim sem voltak. Érzéseim, észleléseim sem önmagamról. Teljességgel megszűnhettem, legalábbis nem találtam senkit sehol. Kétségbeejtő volt ez az önmagam nélküli küszködés. Nem emlékeztem, a fájdalmak és emlékek elfojtása után már nem éreztem, nem tudtam, honnan jövök és ugyan mifelé kellene mennem, lehetetlen volt kapcsolódni az élethez, mert ahhoz csak valaki tud. De én nem voltam senki sem. Összezavarodott bennem minden, nem tudtam, mi a jó és rossz, mi az igaz és árulás, külső tévedés vagy képzelgés. Mivel nem volt múltam, elkerültem a jelent még ha történt is volna valami, ami elér a bensőmig, nem tudtam volna mihez kapcsolni, hozzáforrasztani, hogy legalább két piciny dolog kontinuitást adjon nekem, legalább elkezdődjön újra egy történet. Féltem, menekültem, elbújtam a lélek és psziché legbelsőbb zugába, hogy láthatatlan legyek, elmenjen mellettem az élet, ne sérülhessek tovább. Teljes dermedtségben, már nem akarni tudva, nem érezni akarva. Létfélelem volt, a megszűnés határáig való összezsugorodás. Valami ősi maggá, elemi lénnyé, aki küszöbén áll halálnak-születésnek és nincs befolyása rá, merre is billen majd a pillanat.

Egyszer megláttam magam a tükörben. Valószínű a napi mosakodásnál mindaddig is ott állt a test és ott volt a tükörkép hónapokon át, de akkor valahogy észrevettem, megláttam, felfogtam - és hátrahőköltem. Nem tudtam mit kezdeni azzal, hogy volt ott valaki. Nem voltak szavak, belső párbeszéd, nem tudom, mennyi ideig tarthatott. Mintha egy harmadik lettem volna akkor. Se nem a test, se nem a választ váró tükörkép, hanem egy megszeppent megfigyelő, aki érezte: most eldől. Most a sorsa megítéltetik. A testből jött végül a hang. Alig tudott hallhatóvá formálódni a szó, kétségbeesett, de határozott volt: "Létezel!!"

Ennyit mondott. Hirtelen történt, sebesen forogni kezdett a felfoghatatlan idő, szédült bele örvényként döbbenet, félelem, felszakadó fájdalom. Létezem?? Éreztem a felhasadó visszakérdezésben az iszonyatot. Mit lehet ezzel kezdeni? Ki mond magának ilyet? Ez a végső megállapítás, a hosszú szembesülés után? Ezt szükséges kimondani, megerősíteni? Folyni kezdtek a könnyeim. Hiába állította a kimondott szó, hogy létezem, ez valami olyasmi volt, mikor valaki a halálból jön vissza, amikor fölé hajolnak és megállapítják, hogy él. Csak ezekben a helyzetekben van értelme egy ilyen kijelentésnek. És ez rázott, mart át hidegen, reménytelenül. A nem szűnő küzdelem, a vékonyka szálon, peremen függeszkedés. Mint amikor valaki lenéz és akkor fogja fel, micsoda mélység tátong alatta, és ebbe bele is szédül, elhatalmasodik rajta, hogy lehetetlen nem belezuhanni a megsemmisülésbe.

Mindez volt olyan idő nélküli egyszerre történőség. Felfoghatatlan, hogy fért bele mégis az a sok intenzív zsigeri villanás, hatás. A pillanat végén a három közül az egyik - talán a test volt megint - hatalmas lélekjelenléttel elkapta a zuhanót. Elszakadhatott a szál, de utánanyúlt és még egy szót mondott, ahogy visszaállította a talpára és a rémült tükörszemébe nézett: "és erős vagy!"

Ennyi volt. Több hang már a test száján sem jött ki. Többre már neki sem volt ereje. Volt valami szentség abban a félelmes pillanatban. Csak álltak ott hárman és ki tudja kik még. A pillanat a tátongó mélységből végül mégis az életre billent. De miért? Ki által? És mivégre? Ki tud továbbra is akármit is erről a kimerült testről, a tulajdonságok és önmaga emlékei, múlt nélküli tükörképről, az érzésekre, kapcsolódásra, az élet érzékelésére képtelen, szinte csak lehelletként ott lévő megfigyelőről?

Nem volt idő továbbra sem. Nem voltak szavak és nem voltak fogalmak még mindig. Egy széthasadt lény, szerteömlő fájdalom, végtelen tanácstalanság. Ki és merre mozdulhatna, miként változhatna meg bármi is...

Jó ideig álltak még ott. A test nem tudott már mozdulni, a megsemmisülésből a félelmetes életbe épp visszatért megfigyelő nem akart megmoccanni. Talán mindketten a tükörképet nézték. Az sem mozdult, de folytak a könnyei. Tényleg létezhetett. Ha lett volna erejük mozdulni, vagy lettek volna szavaik, fogalmaik, bele akartak volna bújni, egyesülni. De senki nem tudott akarni, tenni. Épp csak álltak ott. Próbáltak kezdeni valamit az egyetlen megállapíthatóval: "Létezel!" Ki létezik? Aki nem érez az létezhet? Vagy akkor az valamelyik másik? És akkor mi a többi? Kiterjedés nélküli gomolygás, túl a fizikán.

Nem emlékszem, még mindig nem, meddig tartott ez, hogy lett vége, miként haladt a pillanat tovább. Az bizonyosan hosszú időre hajtóerő volt, hogy adatott még egy szó: az erő. Ebbe kellett fogódzni a reményvesztettség idején, a tulajdonságok és emlékek utáni nyomozás évei alatt. A Létezésbe. És az Erőbe. Az elpusztíthatatlan magba.

Évek teltek el, amikor - megszólalni még mindig nem - de kiszőni tudtam magamból. Vágytam az önmegfogalmazásra, a mindeneken túl igenis létező lényem manifesztálódására. Ez olyan beszéd előtti, sőt ének, hang előtti állapot, amiben még a gondolatok sem jelennek meg. Nagyon mélyről történik. Csak mozdul a kezed, nyúl a fonal után, a színt keresve és belezuhansz mint egy örvény közepébe. Ez valami olyan teljes és erős jelenlét, amely ugyanakkor nem evilágban van jelen.

Egy érzet felrémlik, hogy vérre vágytam, sok-sok vérre, mindent beborítón. És vágásokra, fekete üszkös sebhelyekre, soha be nem forró hegekre.

Végigszőttem a kendőt. Kétféle vérszín, frissebb felfakadó és sötétebbre dermedő volt benne, karcolásnak pedig valamiféle fémes ezüstszürke. Több mint két méteren át, egy egész, szótalan, de a testemből és pszichémből kiáradó napon át.

Valami felfakadt, valaminek ideje lett. Aztán visszatértem. Megkönnyebbedtem. Ki tudtam szőni és szembe akartam nézni, immár tudatosan a tükörképpel.

Megdöbbentett, amit láttam. Ismét.

Hiszen ez összeségében nem a vérbe fagyott, megkínzott torz roncs volt! A vér és üszkös sebek közé színek keveredtek, valami rusztikusság, valami kis élet. És egyben rátekintve sokkal inkább az jutott eszembe: a világ népei! Ez számomra csoda volt! A lelkem üzenete. Nem akartam halott lenni, nem akartam azt az identitást! Az elpusztíthatatlan mag üzent, hogy élni akar, kibomlani, megszületni és betölteni az életfeladatát! Kicsi gyerek korom óta a szobám falán a világ népeinek gyermekei voltak, tizenévesként misszionáriusok egyházi boltjaiból kértem távoli népek tárgyait vásárfiául, egyetemista koromban a kulturális antropológia lett a beteljesedés, felnőtt fejjel pedig az utazások, népek kultúrái, a buberi találkozások, a más kontinenseken való önkéntes munka a helyiekkel - igen, ott állt a tükörkép! Szép volt erre ébredni. Talán kissé hátra is dőltem, a szakadatlan menekülésben egy percre elernyedtem, mintha egy piciny mosoly is megjelent volna a szájam szegletén. Ez maga volt a váratlan remény. Sőt több, halotti tor helyett igéret. Az élet első kicsillanó sugara.

Hosszú volt még az út, a születésnapi önmagam-tükörkép szövés óta újabb évek teltek el. Beszélni még mindig nem tudok. Nagyon sokat teszek a szabadulásért, gyógyulásért, megszületésért. Írni szoktam. Sok száz oldal áll olvasatlanul. És énekelni szeretnék. Hangot adva végre a még mindig kimondhatatlannak, érzéseknek, emlékeknek szavak, szöveg nélkül, de már megszólalón.

Hatalmas út van mögöttem és átléptem végre a küszöböt. Eldőlt valóban. Vérből Erő lett. Létperemen módosult tudatállapotban billegőből Túlélő. Ezzel pedig egy új szakaszhoz értem. Már nem az életbenmaradásra kell az összes energia, amit a kényszerszülött avatar látszat életének fenntartása után ide csoportosíthatok, hanem ezzel az energiával a kis ígéret tündöklés felé fordulhatok.

A Túlélő felállt. A vér erővé vált benne. A karcos sebek tapasztalattá, egyedi formává, bátorsággá értek valami csoda módján. Az Oroszlán a küszöbön áll.