2019 tavaszán "a Megbékélés tó-ég-levendulakék sálja után elkészült a Megbocsátás és Elengedés sálja is. Sosem szőttem még így. Most nem a mintázáson, ritmusokon, színösszhangon járt az eszem, hanem ki akartam szőni magamból valamit örökre. Tiszta selyem felvetésben szőhettem, ami ritkaság. Úgy éreztem, ha a bevetéshez is ragyogó fehér selymet használok, megszőhetem a szelet, ami átjárja életem emlékeit és elfújja, amit el kell engedni. Szokatlan volt számomra az egyszínű szövés, mindig beleálmodtam valamilyen motívumot. Tehettem volna bele egy-egy finom ezüstszálat, gondoltam is, hogy ezzel választom el az újragondolt életem szakaszait, de a tiszta fehér mellett döntöttem. Két méter táján felmerült, hogy befejezzem, és a maradék selyemfonalat majd felhasználom máskor díszítéshez. De éreztem, hogy nekem most "maradéktalanul" kell megszőnöm a megbocsátást és elengedést, amit úgy felold a tiszta fehér ragyogás, hogy nem lehet benne emlekeztető ezüstszál sem. Talán emiatt a nemszámolás, nemmintatervezés miatt kapcsolt ki valóban úgy az elmém, hogy a szövés megidézés, belső párbeszéd és teljes elengedés lett valóban.

Van, akit 27 cm alatt kiszőttem magamból, van, akihez több, mint egy méter meditáció kellett.

Készen lettem.

És most belül is kész vagyok."

Emlékszem, olyannyira intenzív munka volt ez, legmélyen bennem olyan erős traumákhoz nyúltam és engedtem a túlélést biztosító nagy kötelek alól hófehérré oldódni, hogy a szövő műhelyből nem tudtam csak úgy hazamenni, nem tudtam egyszerűen folytatni egy átlagos napot. Hogy történt, nem tudom, csak arra emlékszem, hogy a Farkasréti temetőben ültem egy csokor tavaszi sárgálló nárcisszal a kezemben, mellettem a selyemkendő, csomózatlan szálaiba bele-bele kapott a szél. Pintér Béla Homokba írva dalát hallgattam órákon keresztül, százszor is talán. Megállíthatatlanul folytak a könnyeim. Nem kellett megbocsátanom, nem őriztem én haragot. Csak végtelenül fájt. És a kötelek eloldásával ez a hosszú időre némává, rezdüléstelenné dermesztett fájdalom szabadult ki mindent elsöprő erővel. Engedni akartam. Tovamenni. A feltörő emléket, fájdalmat homokba írni, hadd vigye a szél!

Különös, hogy Judit aznap azt írta a bejegyzésében: hipnotikus állapotban szőttem. Jó egy évvel később éppen egy hipnoterapeauta fogalmazott egy beszélgetésünkben úgy, hogy általa lecserélődött a szótáramban az elengedés szó. Azt mondta: nem elengedni kell, hanem elfogadni! Döbbenetes a különbség. Amire vágyunk - s tán nem is gondolnánk - az valójában ez. Az elengedés még mindig menekülés, elzárás, legyintés vagy elfojtás, lehasítás. Az elfogadás a szembenézés, gyógyulás, integrálás útja, ez vezet az új élethez.

Hosszú út ez nagyon és sokszor érzi, reméli az ember, hogy készen van. Bizonyosan fontos állomás volt az a szövés, akkor még szavak se jöttek, csak a könnyár, a selyem és a dal. Most már le tudom írni, meg merem és szeretném osztani. A sál neve egyértelműen Elfogadás. Hálás vagyok érte, a hosszú, küzdelmes útért, a traumáért és a növekedésért is. SDG

.

(Fotó:  Lukács Judit, akinek műhelyében szőttem. Aznap azt írta: Tiszta selyem. Selyem felvetésben mulberry selyemmel dolgozott Anna, aki egész nap hipnotikus állapotban szőtte a kendőjét. Gyönyörű textúrájú anyag született a 800 méter mulberry selyemből.)