Indulj Kongóba! Ennyit tudtam. Viszonylag sikerült leszoknom arról, hogy visszakérdezzek, ha az a hang így megszólal bennem. Gondoltam, bejelentkezem az Afrikáért Alapítvány elnökénél, beadatom az oltásokat, aztán összecsomagolok, utána elrepülök és előbb-utóbb majd ki derül, mi keresni valóm van nekem ott. De az élet nem ilyen egyszerű.
Eleve alig tudtam elérni, hogy France Mutombo „azonnal” fogadjon. Iszonyú feszes napirenddel vezeti a szervezetet, szinte mindennap előad valahol Budapesttől Brüsszelig. De sajnos, ha valamit a kosfejembe veszek, akkor nem bírok magammal. Másnap reggel utazott Kongóba, az utolsó legsürgősebb dolgokkal foglalkozott már csak az irodában. Hosszú lett a beszélgetésünk mégis. Azt mondta, szeptember elején nem mehetek. Kiegyeztünk a novemberben, főleg azért, mert beláttam, hogy ha teljes egészében át is hágjuk a megszokott önkéntesküldési protokollt, franciául azért kell tudnom boldogulni. France ezzel a novemberi ígérettel részben szerintem csak az adott beszélgetést akarta lezárni, és később apránként tágítani a kört, hogy több részletben, de elérjünk egy tartható ütemezés felállításához. Én viszont másnap beiratkoztam a Francia Intézetbe és napi öt órában igyekeztem ismerkedni a nyelvvel, haladni a cél felé.
Mikor visszajött, megint hosszan beszélgettünk, és éreztem, hogy azért még nem nyertem meg a háborút, egyszer csak gondoltam egyet és szépen bemutatkoztam neki franciául. Elmondtam magamról és családomról meg a hobbijaimról mindenfélét. Látta az elszántságomat. És elkezdődött a felkészítés. Rengeteg időt töltött velem és nagyon alapos interkulturális képzésben részesültem, miközben az alapítvány tevékenységét is egyre jobban megismertem.
Beadattam az oltásokat: sárgaláz, hepatitis A, B, torokgyík, tetanusz, szamárköhögés, gyermekbénulás, agyhártyagyulladás, hastífusz. A kocka el volt vetve.
Az útlevelembe került vízumbélyegző szövege francia, a kiállítás helye pedig Belgrád. Ott van a Budapesthez legközelebbi kongói nagykövetség. Sosem jártam még Belgrádban. Most is csak célirányosan be és ki a városból. Furcsa látkép volt, és ahogy vezetnek… France szerint kis betekintés a kongói stílusba. Hát elég kicsi. Azóta itt már dimenziókkal különböző közlekedési helyzetbe csöppentem. Az iránytaxik, zsúfolt buszok, hömpölygő gyalogosok világáról majd külön írni fogok nektek, nagyon mókás és elgondolkodtató beszámoló lesz.
A nagykövetségi élmény belgrádi is volt, kongói is. Egy külön világ. Ott már távolodtam Európától.
A nagykövet úr nagyon kedves volt és remekül állt neki az öltönye. Többször megfigyeltem az utóbbi időben, hogy a feketéknek milyen jól áll a kék. Elfogadta kérésemet a közös fotóra és természetesen a Kongói (csak nevében) Demokratikus Köztársaság elnökének, Joseph Kabilának milliónyi példányban létező posztere elé állt fotózkodni. Hirtelen ötlettől vezérelve feszítettem ki azt a nemzeti lobogót, nem volt ez úgy kitervelve, mint a láncos kutya a jobb kézben kézfogás ellen, vagy a labrador az orosz sajtófotózáson. Egyszerűen jobban éreztem magam ezzel a szép zászlóval a háttérben. Az tetszik. A rendszer csúcsán lévő elnök úr pedig - akinek alkotmányos jogköre már tavaly decemberben lejárt - azért még így is jól látszik, így azt hiszem, ez a zászlós megoldás diplomáciailag még elfogadható.
Az útlevelembe került vízum nem igazán elegáns, más országok sokkal szebb vízum oldalakat állítanak ki. Azt mesélték, régebben másikat használtak, címeres, arany díszes, de már nincs rá pénz. Kaptam viszont egy külön kis lapot, egy nagyköveti üdvözlőkártyát. Ez viszont gyönyörű!
(A kék szegélyt csak én tettem most rá, amúgy szép hófehér papíron van.)
Odáig vagyok érte valamiért. És ebbe a leopárdos – lándzsás - agyaras címerbe végképp beleszerettem.
A vonzás erősödött, az idő fogyott és egyszer csak Isztambulban voltam.
A reptér olyan volt, mint egy XXI. századi bálterem. Találkozót adtak egymásnak a világ népei. Sorra vonultak fel a fehérek, a mandulaszeműek, a tornacipős hitelkártyások, a fonott hajúak, a komoly öltönyösök, a barnára szoláriumozottak és a feketék, az elvágyódó turisták és a honvággyal teli hazaindulók.
Várnom kellett. Egy kis ideig nézegettem az embereket, aztán megkértem egy nőt, hogy vigyázzon a csomagjaimra, amíg elmegyek mosdóba. Amikor ilyesmit csinálok, semmi hivatalos garancia nincs arra, hogy a dolgaim meglesznek mire visszaérek, csak a belső megérzésem. És ez eddig mindig jól működött. Most azért a szokottnál nagyobb tétje volt, laptop, adomány gitár...
Mikor visszaértem, feltettem a fali csatlakozóra a telefonom és laptopom tölteni, és elkezdtem olvasni. A nő egész másként nézett rám azután, ahogy meglátta a kezemben a könyvet: Elif Shafak – Az építészinas. Ezek szerint török volt. A szemében láttam, hogy ő is érezte a pillanat könnyed szürrealitását, hogy az életünk vélhetően egyetlen közös pontja az lesz, hogy ő vigyázott a cuccaimra, míg pisiltem, aztán én elkezdtem olvasni az ő egyik híres írónőjüknek a könyvét a saját anyanyelvemen az ő fővárosukban üldögélve mellette a reptéri váróban. Azt a könyvet ennél jobb helyen el sem kezdhettem volna. Teljesen bele tudtam képzelni magam az isztambuli hangulatba.
Néha azért elkalandoztak a gondolataim. Jöttek-mentek az emberek. És mindenki olyan határozottnak tűnt. Haza. Nyaralni. Kiállításra. Látogatóba. Üzletet kötni. És eszembe jutott a találkozásom a jiudo ezdővel, akit nagyon színes övekkel nem tudtam megörvendeztetni, de én gazdagabb lettem egy mesterrel. Indulás előtt azért akartam még találkozni vele, hogy átvegyünk valami instant programot, amit szükség esetén bevethetek. A klubban a versenyjudo mellett az önvédelmi elemek is előkerültek. A mester nem osztozott az úti készülődésem lelkesedésében, emailben átküldött néhány linket friss kongói hírekkel:
Emberrablás váltságdíjért:
http://www.dw.com/en/two-un-officials-kidnapped-in-dr-congo/a-37921480
Ebola járvány:
http://www.digitalcongo.net/article-en/59328ac064e6eb0004126149
Nők tömeges és szisztematikus megerőszakolása:
https://reliefweb.int/report/democratic-republic-congo/human-rights-committee-considers-report-democratic-republic-congo
„Minden 5 nőből kettőt megerőszakolnak Kongóban. Ez 20 százalékos valószínűség, de a lakosság egészére vonatkoztatva. Gondolom, egyedül álló fehér nők esetében a száz százalékot közelíti az arány.” – írta a kísérőszövegben.
Ezúton vallom be nyilvánosan, hogy a linkeket csak ma olvastam el, akkor jobbnak láttam nem megnyitni őket. Tudtam én anélkül is, hogy mi áll bennük, nem akartam eltántorodni.
Kinshasa, beszállás! – hangzott a hangszóróból. Becsuktam a könyvet, ezzel bezáródott az isztambuli színes forgatag története, és magam is búcsúztam Isztambultól. Várt egy egészen más hely. Sokat is tudtam róla és semmit se még. Néhányaknak mondtam indulás előtt, hogy azt hiszem Kongóról az egyetlen, amit most érdemben el tudok mondani: kiszámíthatatlan. „Várni a váratlant” – mondta a TEK túsztárgyalója a felkészítő képzésen az út előtt három nappal.
Haza. Nyaralni. Kiállításra. Látogatóba. Üzletet kötni… Választ kapni.
Utólag nézegetve ezt a fotót, azt hiszem, nem ez a legvidámabb úti portré rólam. Sok minden van a szememben.
Belül imák, kívül pedig talizmánok. A Congo feliratos karkötőt én kértem az alapítványtól még a Fenntarthatósági napi kitelepülés után. A színes gyöngyös, csontdarabkás feketét a reptéren kaptam, induláskor. Ezt azóta sem vettem le, csak a hosszú, lelógó végeit vágtam le. Soha fel nem fedezett baktériumok tanyázhatnak már azóta rajta. A nyakamban a láncon két medál. Az egyiket egy tetoválóművész barátomtól kaptam az út előtt egy héttel. Teljesen meglepett vele, kék és szürke kövecskék furcsa kaleidoszkópja, közepén egy kis hajlított rézspirál. A másik pedig mint egy ősi kincs, nap, hold, csillagok, a teljesség. Ez a Pergamon múzeumból való. És a pici magocskák… Ez igazából egy végtelen lánc, de karkötőként szoktam a karomra tekerni. Életem egyik legnagyobb mestere, Boglár Lajos professzor úr hozta nekem a legutolsó amazóniai útjáról. Nem tudom, mi működik ezekben a magocskákban annyira. Talán nem más, mint a tanár úr szelleme. Sajnos annak idején nem kérdeztem tőle eleget.
Leülve kicsit nehezményeztem, hogy a légiutaskísérők ragaszkodtak ahhoz, hogy be kell kötni a biztonsági öveket, ezt pont úgy rühellem, mint a szicíliaiak. Általában persze jól viselkedem, főleg Budapesten, de nagyon szeretem a vakrepülést. Mint szeptember elején Catania és Messina között. Százhatvannal menni éjfél körül teliholdkor az alagutakkal tűzdelt kanyargós szicíliai utakon. Ott mondjuk be voltak kötve az öveink. De a hátunk mögött átvezetve, mert nagyon idegesítő volt amúgy a csipogás.
Megmozdultak a kerekek és felpezsdült bennem a vér. A felszállást szeretem a legjobban. Némelyik kapitány ezt ugyanúgy élvezheti, és maxra húzza a gépet, mielőtt az aszfaltról felhúzná. Azok a legbelevalóbbak. Egy lendületes startolás számomra azt jelzi, hogy jó kezekben vagyunk. Ferihegyről felszállva két férfi között szorongtam. Az ablak mellett egy nagydarab kigyúrt fickó volt, nézte a kifutópályát, ahogy gyorsítottunk. Nálam pedig eljött a pillanat, amikor nem bírtam tovább magamban tartani az érzéseim. Ez a kedvenc részem – mondtam közelebb húzódva hozzá azt hiszem olyan hangszínnel, ami kétséget sem hagyott a felől, hogy ezt most nagyon élvezem. A kopasz felém fordult és elég gyötrelmes arckifejezéssel kérdezett vissza - Igen? Így kezdődött az ismeretségünk. Kérdezte én hova megyek majd Isztambulból. Kongóba. És te? Floridába. Khö, hát ezen már akkor is felnevettem magamban, azóta meg végképp viccesnek tartom. Jobban illene a kigyúrt kopasz ide a kinshasai nyomornegyedbeli survival túrára, én pedig egy floridai nyugágyra a bikinimben.
Ezúttal mindhárom szék az enyém volt. Nézhettem a gyorsan száguldó felfestéseket, és aztán útközben kedvemre a terepasztal tájat. Végig szép időben utaztunk, ilyenkor nagyon jó nézelődni. A térképes modult szeretem a legjobban. Amikor különleges alakú tavat, hegyet, vagy folyótorkolatot látok, akkor mindig megnézem merre járunk, megpróbálom kitalálni, melyik konkrét földrajzi helyszín lehet. Láttam a Nílust, elrepültem híres üdülőhelyek felett és vártam Etiópiát. Dél-Afrika felé is az tetszett legjobban. Etiópiáról még az égből is látni, hogy különleges hely. Sosem voltam még ott, már régóta készülök és várom az első találkozást, mert biztosan érzem, hogy dolgunk lesz egymással.
A mostani repülőjegy foglalásakor is erősködtem egy sort France-szal, hogy én Addis Ababán keresztül akarok repülni az Ethiopian Airlines-szal. Legalább egy icipicit be akartam tenni a lábam az országba. De arra kért, fontoljam meg. Az én pénzem, én döntök, de válasszam inkább az ő partnerüket, ha sok adományt szeretnék magammal kivinni és élni szeretnék a könnyű átfoglalással, ami a bármikor veszélyessé váló politikai helyzet miatt nagy jelentőségű lehet.
Erre visszaemlékezve foszlottak szét bennem a fáraók és piramisok keltette szép gondolatok és megjelent a malária, egér és kígyó. Betegség, kényelmetlenség, lehetséges veszélyek. Későeste volt, amikor megérkeztem Kinshasába. Megkérdeztem egy kézipoggyászát ráncigálót, aztán egy stewardesst, a lépcsőn egy neon mellényest és a kisbuszban egy másik utast, hogy ez Kinshasa-e. Egybehangzóan mondták, hogy igen. Ez azért volt fontos, mert a gép ment Gabonba is és félálomban azt sem tudtam, melyik az első megálló, illetve nem mulasztottam-e már el leszállni. Elég ciki lett volna felhívni az alapítványi elnököt, hogy elnézést, de véletlenül Gabonban vagyok a gitárommal és a misszionárius igazolványommal.
Kicsit olyan volt, mintha valami nagy álomból konkrétan akkor ébredtem volna fel. Szétnéztem a reptéri buszban. Mindenki fekete. Kivétel nélkül. A második megállapításom pedig az volt, hogy ezek nem vicceltek, itt tényleg franciául beszélnek az emberek. A fele sem volt tréfa. És akkor mi jön most. Várni fog itt egy illető - rémlett. Még Ferihegyen kaptam egy fotót róla a telefonomra. Vastag szája volt, ez nagyon megmaradt bennem. Lehet, hogy eléd jön a gépig – jutott még eszembe. Rögtön a külső ajtónál állt egy vastag szájú férfi. Milyen udvarias – gondoltam, tényleg bejött idáig elém. Szélesen elmosolyodtam és elindultam felé. Láttam rajta, hogy elég furán néz, hát ez marha ciki volt, irányt kellett változtatnom. Az épületbe lépve megláttam egy másik vastag szájú férfit, az mintha még biccentett is volna. Megint elmosolyodtam, de már óvatosabban, de ismét hiába, ez sem ő volt. Körülnézve megzavarodtam, mivel elég sok vastag szájú férfi volt ott, és én 30 másodperc alatt már kettőre rámosolyogtam, ez így nem mehet tovább. Ebben a zavarban ért a helyzet, hogy válaszolnom kellett mindenféle kérdésre, miért jövök, hol fogok lakni, mit fogok csinálni. Rájöttem, hogy elfelejtettem kinyomtatni a lapot, amin ezek az információk vannak összesítve, az engem váró férfi mobiljával együtt. Nem tudtam, a franciám elég jó-e ahhoz, hogy megfelelően kidumáljam magam. Elővettem a misszionárius kártyámat, és a hasamhoz szorítottam a gitáromat, bedobtam egy másik típusú mosolyt, az ominózus barbisat. Ekkor hallottam meg a mellettem lévő ablaktól: missionaire. Á, egy földi! – örültem meg, és őszinte lelkesedéssel mutattam oda a szintén beléptetésre váró fehér férfinek a kártyámat, Hello, én is misszionárius vagyok! Olyan hidegen nézett vissza, hogy eldöntöttem, innentől csak feketékkel barátkozom. És lehet, hogy ő nem is volt igazi misszionárius. Az én ügyintézőmet ezzel a kis jelenettel viszont meggyőztem arról, hogy én az vagyok. Pont nyeregben éreztem magam, amikor egy csapat egyenruhás nő megállított és félreintett. Mi rosszat csináltam már megint? – hasított belém. Nagyon kemény csajoknak tűntek. Máris végigfutott az agyamon, Isztambul, őrizetlen csomag, kábítószer, Nicole Kidman, börtön. Várakozón néztem a hölgyekre. Sárgaláz! – mondta a legnagyobb darab. Jó, hát ez sem volt rettentő hangulatos szó, de határozottan jobb, mint más végkimenetelek. Dél-Afrikában mikor válaszoltam, hogy az oroszlánokhoz megyek, azt mondták: They will kill you! Ez volt a welcome mondatuk. Ehhez képest Kongó jobb volt, itt csak be kellett mutatni az oltási könyvemet.
A csomagjaimra vártam, mikor odalépett egy láthatósági mellényes, hogy segíthet-e. Csak a csomagomat várom, köszönöm – feleltem. Több is van? Igen, három. Kivette a kezemből a csomagszelvényeket, elment és hozott nekem egy kocsit. Nem is igaz az, hogy a férfiak itt nem udvariasak a nőkkel – gondoltam, miközben a férfi bekanyarította a kocsit és mellém állt. Á ott is jön az első! – mutattam rá a közeledő 32 kg-os adomány csomagra. A férfi meg sem mozdult. Semmi jele annak, hogy szándékozik levenni a hatalmas csomagot a futószalagról. Hát jó. Gitár le, 32 kg fel. Mégis igaz lehet, hogy a férfiak nem segítenek a nőknek, mindent azok cipelnek és nem engedik előre őket az ajtónál. Szépen levettem idővel mindhárom csomagot. Jönnek értem, hívjon taxit? – kérdezte aztán. Szóval borravaló lesz ebből - gondoltam. Nem köszönöm, Commanda X.-t várom – tudtam, hogy ismerni fogják. Ó, megkeresem! Jó – fogadtam el. Ez most megér nekem egy dollárt. 5 perc telt csak el, és Commanda X. megjelent. Magától. Rövid üdvözlés. Megvan minden csomagja? Igen. Akkor mehetünk? Oui. Hol vannak az igazoló szelvények? Úú, hát azokat odaadtam egy férfinek, aki elment magát keresni és még nem jött vissza. Nyomozás kezdődött. A férfi megkerült, de azt mondta, nincsenek nála a szelvények. Én mondtam, hogy de, elkérte. De ő visszaadta – állította. A parancsnok nagyon leszidta. Biztos a táskájában van! – mondta mégis a láthatósági mellényes. Nem! – erősködtem, Maga elkérte és nem adta vissza! A parancsnok még erélyesebben elővette. Ilyet nem lehet tenni a Madame-mal. Gondolkozzon, hová tette! Én persze magamra voltam dühös, hogy mindig zsigerből olyan hülye naív tudok lenni, minek adtam ki azokat a cetliket a kezemből. Mit ért France egész képzése, már itt az első húsz percben fennakadtam a kongói pókhálón és most hogy szabadítom majd ki a csomagokat. Nézze meg a táskájában! – kérte még utoljára a férfi elkeseredetten. Jó, megnézhetem - mondtam kelletlenül, de nem örültem az időhúzásnak. Kinyitottam a cipzárt és mindenki láthatta, hogy … ott volt a három biléta. Ezzel teljes lett a reptéri zavarom. Nem győztem bocsánatot kérni. De valamilyen számomra érthetetlen okból a parancsnok továbbra is a láthatósági mellényest szidta és utasította, hogy kérjen tőlem bocsánatot a kellemetlenségért. A helyzet egyre rosszabb volt. A tenyereimet összeillesztve hajlongtam szegény ember előtt, hogy ne haragudjon rám. De semmi nem segített. Először tapasztaltam meg, hogy a fehér embernek ebben az országban mindig igaza van, ha ő maga állítja, hogy nincs, akkor is. Ez együtt jár a fehér bőrével, ez egy genetikai örökség, ő a győztes, a feketék pedig az örök vesztesek, bármi is történik.
Beszálltam egy autóba. Két újabb férfi. Egyelőre nem igyekeztem túlzottan megérteni a történéseket, láthatólag ez nem az az este volt. Óriási út, hatalmas dugó. Jobb oldalon haladunk, de a kormány is a jobb oldalon van. Már nem lepődtem meg. Mindenütt sötétség. Gyenge kis fények itt-ott, nyomorúságos kisbuszokról fürtökben lógó emberek, ananász és banán halmok zseblámpafényben az utcai árusoknál éjfél tájban. Dudálás, a széles úton az autók között kószáló emberek, sár és hőség. Kongó lüktetett. Mozgott, működött a maga sajátos szabályai szerint. És biztosan éreztem, itt nekem kell alkalmazkodni. Beépülök, vagy bedarál.
Halovány foszlányok az autó szigorúan felhúzott ablakán keresztül. Az első este, az első benyomások, ismerkedés. Hosszú volt az út a reptértől a szegénynegyedig, ahol a következő két hónapomat tölteni fogom. Volt időm újra végiggondolni, mi is állt konzuli szolgálat honlapján.
„Utazásra nem javasolt térség 2009 óta.
Elérhető külképviseletek: Az országban nem működik sem hivatásos, sem tiszteletbeli magyar konzulátus.
Biztonság: A belpolitikai, a biztonsági és közegészségügyi helyzet törékenysége miatt a Külügyminisztérium továbbra sem javasolja a beutazást a Kongói Demokratikus Köztársaságba, így azt az I. kategóriába sorolja és továbbra is az utazási szerződésről szóló 281/2008. (XI. 28.) Korm. rendelet 8. § (6) bekezdésének hatálya alá tartozó országnak nyilvánítja.
A gyenge államszervezet és a főleg informális módon működő elnöki hatalom következtében nem állt helyre a közrend az ország egész területén. A keleti és észak-keleti országrészben az ország stabilitását, biztonságát veszélyeztető félkatonai, militáns csoportok nem kerültek felszámolásra, továbbra is terrorizálják és bűncselekményeket követnek el a civil lakosság sérelmére. Könnyen kiújulhat egy újabb politikai vagy etnikai konfliktus. Az állami fennhatóság teljes helyreállításának hiányában és az elmélyülő gazdasági válság következtében rendkívüli méreteket ölt a bűnözés.
Amennyiben magyar állampolgárok saját felelősségükre beutaznak az országba, folyamatosan kövessék figyelemmel a médiatudósításokat a helyi belpolitikai eseményekről, kerüljék a tömeges csoportosulásokat, az esetleges megmozdulások, tüntetések színhelyeit, amennyiben veszélyben érzik biztonságukat, azonnal hagyják el a helyszínt. Álljanak készen egy esetleges „menekülési útvonalterv” kidolgozásával az ország mielőbbi elhagyására. Fontos megszervezni, hogy megérkezéskor várja valaki a beutazó külföldi állampolgárt a kinshasai repülőterén.
További hasznos információ az országról” - ha még az eddigi nem lett volna elég :)
„Pénznem: Kongói Frank (CDF). Amerikai dollárt széleskörűen elfogadják. Kreditkártyával, bankkártyával csak a két kiemelt szállodában lehet fizetni, nincsenek ATM-ek az országban.
Közegészség, egészségügyi helyzet: A fővárosban csak alapellátást nyújtó egészségügyi intézmények vannak, vidéken az alapellátás sem megfelelő. Amennyiben bármilyen komolyabb megbetegedés, egészségügyi probléma lépne fel, költséges helikopteres evakuálásra van szükség. Kongóban jelen van az Ebola járvány, gyakori a kolera- és a hastífuszjárvány, az E-coli és más hasmenéses megbetegedések. A higiéniai szabályokat szigorúan tartsák be, ne fogyasszanak csapvizet, jégkockával felszolgált hűsítőket, italokat, forralatlan tejet, pucolatlan gyümölcsöt, nyers zöldséget, hideg húsételeket. Jelentős egészségügyi kockázatot jelentenek a dengue-lázat terjesztő moszkitók is, különösen a mocsarasabb vidékeken. Az esős évszak áprilistól októberig tart az északi, és novembertől márciusig a déli országrészben. Ebben az időszakban fokozottan ügyelni kell a moszkitó veszélyre.”
Hatalmas szemétkupacok. Poros utca. Megérkeztünk. Vaskapu. Áram nélküli sötétség. Háziasszony. Francia üdvözlések. Egy kis szoba. Ágy, szék, polc, ventilátor.
Az első kongói zseblámpafényes vacsorám után aludni tértem. Volna. De nehéz volt, mert nem működött a villanykapcsoló. Az időközben visszajött áram lekapcsolhatatlan volt. Telibe világította az arcom a lámpabúra nélküli, mennyezetről lelógó erős izzó. Eszembe jutott, hogy valami furcsa sugallatra eltettem a repülőn kapott hogyishívjákot. Előkerestem. Szemmaszk. Feltettem az arcomra. Mi is az igazi neve? Szemtakaró. De álmos vagyok. Nem igaz, hogy nem jut az eszembe. Szemfedél? Nem tudom. Talán. Mindjárt elalszom. Talán szemfedél …
