gondolatok útközben
AnimAnna
Vérből erő - a Túlélő
Születésnapomra akartam megszőni
Magamat
Egy olyan időszak után, amikor nemhogy szavaim, fogalmaim sem voltak. Érzéseim, észleléseim sem önmagamról. Teljességgel megszűnhettem, legalábbis nem találtam senkit sehol. Kétségbeejtő volt ez az önmagam nélküli küszködés. Nem emlékeztem, a fájdalmak és emlékek elfojtása után már nem éreztem, nem tudtam, honnan jövök és ugyan mifelé kellene mennem, lehetetlen volt kapcsolódni az élethez, mert ahhoz csak valaki tud. De én nem voltam senki sem. Összezavarodott bennem minden, nem tudtam, mi a jó és rossz, mi az igaz és árulás, külső tévedés vagy képzelgés. Mivel nem volt múltam, elkerültem a jelent még ha történt is volna valami, ami elér a bensőmig, nem tudtam volna mihez kapcsolni, hozzáforrasztani, hogy legalább két piciny dolog kontinuitást adjon nekem, legalább elkezdődjön újra egy történet. Féltem, menekültem, elbújtam a lélek és psziché legbelsőbb zugába, hogy láthatatlan legyek, elmenjen mellettem az élet, ne sérülhessek tovább. Teljes dermedtségben, már nem akarni tudva, nem érezni akarva. Létfélelem volt, a megszűnés határáig való összezsugorodás. Valami ősi maggá, elemi lénnyé, aki küszöbén áll halálnak-születésnek és nincs befolyása rá, merre is billen majd a pillanat.
Egyszer megláttam magam a tükörben. Valószínű a napi mosakodásnál mindaddig is ott állt a test és ott volt a tükörkép hónapokon át, de akkor valahogy észrevettem, megláttam, felfogtam - és hátrahőköltem. Nem tudtam mit kezdeni azzal, hogy volt ott valaki. Nem voltak szavak, belső párbeszéd, nem tudom, mennyi ideig tarthatott. Mintha egy harmadik lettem volna akkor. Se nem a test, se nem a választ váró tükörkép, hanem egy megszeppent megfigyelő, aki érezte: most eldől. Most a sorsa megítéltetik. A testből jött végül a hang. Alig tudott hallhatóvá formálódni a szó, kétségbeesett, de határozott volt: "Létezel!!"
Ennyit mondott. Hirtelen történt, sebesen forogni kezdett a felfoghatatlan idő, szédült bele örvényként döbbenet, félelem, felszakadó fájdalom. Létezem?? Éreztem a felhasadó visszakérdezésben az iszonyatot. Mit lehet ezzel kezdeni? Ki mond magának ilyet? Ez a végső megállapítás, a hosszú szembesülés után? Ezt szükséges kimondani, megerősíteni? Folyni kezdtek a könnyeim. Hiába állította a kimondott szó, hogy létezem, ez valami olyasmi volt, mikor valaki a halálból jön vissza, amikor fölé hajolnak és megállapítják, hogy él. Csak ezekben a helyzetekben van értelme egy ilyen kijelentésnek. És ez rázott, mart át hidegen, reménytelenül. A nem szűnő küzdelem, a vékonyka szálon, peremen függeszkedés. Mint amikor valaki lenéz és akkor fogja fel, micsoda mélység tátong alatta, és ebbe bele is szédül, elhatalmasodik rajta, hogy lehetetlen nem belezuhanni a megsemmisülésbe.
Mindez volt olyan idő nélküli egyszerre történőség. Felfoghatatlan, hogy fért bele mégis az a sok intenzív zsigeri villanás, hatás. A pillanat végén a három közül az egyik - talán a test volt megint - hatalmas lélekjelenléttel elkapta a zuhanót. Elszakadhatott a szál, de utánanyúlt és még egy szót mondott, ahogy visszaállította a talpára és a rémült tükörszemébe nézett: "és erős vagy!"
Ennyi volt. Több hang már a test száján sem jött ki. Többre már neki sem volt ereje. Volt valami szentség abban a félelmes pillanatban. Csak álltak ott hárman és ki tudja kik még. A pillanat a tátongó mélységből végül mégis az életre billent. De miért? Ki által? És mivégre? Ki tud továbbra is akármit is erről a kimerült testről, a tulajdonságok és önmaga emlékei, múlt nélküli tükörképről, az érzésekre, kapcsolódásra, az élet érzékelésére képtelen, szinte csak lehelletként ott lévő megfigyelőről?
Nem volt idő továbbra sem. Nem voltak szavak és nem voltak fogalmak még mindig. Egy széthasadt lény, szerteömlő fájdalom, végtelen tanácstalanság. Ki és merre mozdulhatna, miként változhatna meg bármi is...
Jó ideig álltak még ott. A test nem tudott már mozdulni, a megsemmisülésből a félelmetes életbe épp visszatért megfigyelő nem akart megmoccanni. Talán mindketten a tükörképet nézték. Az sem mozdult, de folytak a könnyei. Tényleg létezhetett. Ha lett volna erejük mozdulni, vagy lettek volna szavaik, fogalmaik, bele akartak volna bújni, egyesülni. De senki nem tudott akarni, tenni. Épp csak álltak ott. Próbáltak kezdeni valamit az egyetlen megállapíthatóval: "Létezel!" Ki létezik? Aki nem érez az létezhet? Vagy akkor az valamelyik másik? És akkor mi a többi? Kiterjedés nélküli gomolygás, túl a fizikán.
Nem emlékszem, még mindig nem, meddig tartott ez, hogy lett vége, miként haladt a pillanat tovább. Az bizonyosan hosszú időre hajtóerő volt, hogy adatott még egy szó: az erő. Ebbe kellett fogódzni a reményvesztettség idején, a tulajdonságok és emlékek utáni nyomozás évei alatt. A Létezésbe. És az Erőbe. Az elpusztíthatatlan magba.
Évek teltek el, amikor - megszólalni még mindig nem - de kiszőni tudtam magamból. Vágytam az önmegfogalmazásra, a mindeneken túl igenis létező lényem manifesztálódására. Ez olyan beszéd előtti, sőt ének, hang előtti állapot, amiben még a gondolatok sem jelennek meg. Nagyon mélyről történik. Csak mozdul a kezed, nyúl a fonal után, a színt keresve és belezuhansz mint egy örvény közepébe. Ez valami olyan teljes és erős jelenlét, amely ugyanakkor nem evilágban van jelen.
Egy érzet felrémlik, hogy vérre vágytam, sok-sok vérre, mindent beborítón. És vágásokra, fekete üszkös sebhelyekre, soha be nem forró hegekre.
Végigszőttem a kendőt. Kétféle vérszín, frissebb felfakadó és sötétebbre dermedő volt benne, karcolásnak pedig valamiféle fémes ezüstszürke. Több mint két méteren át, egy egész, szótalan, de a testemből és pszichémből kiáradó napon át.
Valami felfakadt, valaminek ideje lett. Aztán visszatértem. Megkönnyebbedtem. Ki tudtam szőni és szembe akartam nézni, immár tudatosan a tükörképpel.
Megdöbbentett, amit láttam. Ismét.
Hiszen ez összeségében nem a vérbe fagyott, megkínzott torz roncs volt! A vér és üszkös sebek közé színek keveredtek, valami rusztikusság, valami kis élet. És egyben rátekintve sokkal inkább az jutott eszembe: a világ népei! Ez számomra csoda volt! A lelkem üzenete. Nem akartam halott lenni, nem akartam azt az identitást! Az elpusztíthatatlan mag üzent, hogy élni akar, kibomlani, megszületni és betölteni az életfeladatát! Kicsi gyerek korom óta a szobám falán a világ népeinek gyermekei voltak, tizenévesként misszionáriusok egyházi boltjaiból kértem távoli népek tárgyait vásárfiául, egyetemista koromban a kulturális antropológia lett a beteljesedés, felnőtt fejjel pedig az utazások, népek kultúrái, a buberi találkozások, a más kontinenseken való önkéntes munka a helyiekkel - igen, ott állt a tükörkép! Szép volt erre ébredni. Talán kissé hátra is dőltem, a szakadatlan menekülésben egy percre elernyedtem, mintha egy piciny mosoly is megjelent volna a szájam szegletén. Ez maga volt a váratlan remény. Sőt több, halotti tor helyett igéret. Az élet első kicsillanó sugara.
Hosszú volt még az út, a születésnapi önmagam-tükörkép szövés óta újabb évek teltek el. Beszélni még mindig nem tudok. Nagyon sokat teszek a szabadulásért, gyógyulásért, megszületésért. Írni szoktam. Sok száz oldal áll olvasatlanul. És énekelni szeretnék. Hangot adva végre a még mindig kimondhatatlannak, érzéseknek, emlékeknek szavak, szöveg nélkül, de már megszólalón.
Hatalmas út van mögöttem és átléptem végre a küszöböt. Eldőlt valóban. Vérből Erő lett. Létperemen módosult tudatállapotban billegőből Túlélő. Ezzel pedig egy új szakaszhoz értem. Már nem az életbenmaradásra kell az összes energia, amit a kényszerszülött avatar látszat életének fenntartása után ide csoportosíthatok, hanem ezzel az energiával a kis ígéret tündöklés felé fordulhatok.
A Túlélő felállt. A vér erővé vált benne. A karcos sebek tapasztalattá, egyedi formává, bátorsággá értek valami csoda módján. Az Oroszlán a küszöbön áll.
Kezdtem 2021. december 19-én, zártam az engem is segítő libanoni út útán 2022. január 8-án.
Elfogadás
2019 tavaszán "a Megbékélés tó-ég-levendulakék sálja után elkészült a Megbocsátás és Elengedés sálja is. Sosem szőttem még így. Most nem a mintázáson, ritmusokon, színösszhangon járt az eszem, hanem ki akartam szőni magamból valamit örökre. Tiszta selyem felvetésben szőhettem, ami ritkaság. Úgy éreztem, ha a bevetéshez is ragyogó fehér selymet használok, megszőhetem a szelet, ami átjárja életem emlékeit és elfújja, amit el kell engedni. Szokatlan volt számomra az egyszínű szövés, mindig beleálmodtam valamilyen motívumot. Tehettem volna bele egy-egy finom ezüstszálat, gondoltam is, hogy ezzel választom el az újragondolt életem szakaszait, de a tiszta fehér mellett döntöttem. Két méter táján felmerült, hogy befejezzem, és a maradék selyemfonalat majd felhasználom máskor díszítéshez. De éreztem, hogy nekem most "maradéktalanul" kell megszőnöm a megbocsátást és elengedést, amit úgy felold a tiszta fehér ragyogás, hogy nem lehet benne emlekeztető ezüstszál sem. Talán emiatt a nemszámolás, nemmintatervezés miatt kapcsolt ki valóban úgy az elmém, hogy a szövés megidézés, belső párbeszéd és teljes elengedés lett valóban.
Van, akit 27 cm alatt kiszőttem magamból, van, akihez több, mint egy méter meditáció kellett.
Készen lettem.
És most belül is kész vagyok."
Emlékszem, olyannyira intenzív munka volt ez, legmélyen bennem olyan erős traumákhoz nyúltam és engedtem a túlélést biztosító nagy kötelek alól hófehérré oldódni, hogy a szövő műhelyből nem tudtam csak úgy hazamenni, nem tudtam egyszerűen folytatni egy átlagos napot. Hogy történt, nem tudom, csak arra emlékszem, hogy a Farkasréti temetőben ültem egy csokor tavaszi sárgálló nárcisszal a kezemben, mellettem a selyemkendő, csomózatlan szálaiba bele-bele kapott a szél. Pintér Béla Homokba írva dalát hallgattam órákon keresztül, százszor is talán. Megállíthatatlanul folytak a könnyeim. Nem kellett megbocsátanom, nem őriztem én haragot. Csak végtelenül fájt. És a kötelek eloldásával ez a hosszú időre némává, rezdüléstelenné dermesztett fájdalom szabadult ki mindent elsöprő erővel. Engedni akartam. Tovamenni. A feltörő emléket, fájdalmat homokba írni, hadd vigye a szél!
Különös, hogy Judit aznap azt írta a bejegyzésében: hipnotikus állapotban szőttem. Jó egy évvel később éppen egy hipnoterapeauta fogalmazott egy beszélgetésünkben úgy, hogy általa lecserélődött a szótáramban az elengedés szó. Azt mondta: nem elengedni kell, hanem elfogadni! Döbbenetes a különbség. Amire vágyunk - s tán nem is gondolnánk - az valójában ez. Az elengedés még mindig menekülés, elzárás, legyintés vagy elfojtás, lehasítás. Az elfogadás a szembenézés, gyógyulás, integrálás útja, ez vezet az új élethez.
Hosszú út ez nagyon és sokszor érzi, reméli az ember, hogy készen van. Bizonyosan fontos állomás volt az a szövés, akkor még szavak se jöttek, csak a könnyár, a selyem és a dal. Most már le tudom írni, meg merem és szeretném osztani. A sál neve egyértelműen Elfogadás. Hálás vagyok érte, a hosszú, küzdelmes útért, a traumáért és a növekedésért is. SDG
.
(Fotó: Lukács Judit, akinek műhelyében szőttem. Aznap azt írta: Tiszta selyem. Selyem felvetésben mulberry selyemmel dolgozott Anna, aki egész nap hipnotikus állapotban szőtte a kendőjét. Gyönyörű textúrájú anyag született a 800 méter mulberry selyemből.)
Megbékélés
Jóval később, 2019 tavaszán szőttem. Beszélni akkor még nem tudtam, de kiszőttem magamból. "Már akkor a Megbékélés sáljának hívtam. A szón azonban sokat gondolkodtam azóta. Pontos így, a szó és a szőttes is azáltal, hogy nem tükörsima a felszíne. A béke nyugalommal szétterülő, mintha nem nyúlna se vissza, se előre. A megbékélés viszont súlyos, nyomokkal teli. Különleges erő tartja össze a felszín alatti árnyakat. Nem látom vidámnak, de szép mégis a csend, önuralom, belátó szembenézés. Nyugalom van benne. Nem tagad, nem fojt el többé, nem menekül. Az emlék, veszteség, félelem, halál, mind egy-egy árnyalattá változik, megfest egy új identitást. Egy nem vágyott, de kapottat. Emlékével a szárnyaknak, az álmoknak.
A túlélő sajátos belső nyugalma ez, ami nem béke, de egy kisímuló tapasztalat, a bénító fájdalom, a fáradtság és a mégis megmaradottság rendíthetetlenséggé szilárdulása. Mozdulatlanság. Kiegyezés inkább, nem révbeérés. Nem öröm, nem felszabadulás. Elfogadás. A tényeké. A megváltoztathatatlan múlt, és a szükségszerűnek tűnő élet egyben látott helyzete. Illattalan és ismeretlen minden. Egyetlen szó marad fenn: az erő. Ebből kinőni furcsa föld, de ebbe kell új gyökereket ereszteni. Az újszülött első és egyetlen szava az erő. Ebből indul el egy újfajta létezés"
Ezt a szöveget pedig 2020 nyarán írtam. Addigra megjöttek a szavak és most úgy érzem, a mozgásba lendülés is.
Ma ugyanezt szőném és ugyanezt írnám. Átjár, kitölt végre! Ahogy szétterjeszkedik a belül formálódó lélegzetemben, az ereim faláig, érzéseket kelt, visszahoz az életbe és nem hagy teret sötét zugoknak, félelmeknek, nincsenek elhagyott részeim. Tudatos, teljes, egyensúlyt találó. Integrálja a szakadásokat és ellentétes irányba nézést, a sötétet és fényt. Jó. Jó nagyon
.
(Fotó: Lukács Judit, akinek a műhelyében szőttem)
Időközben
IIőközben évek teltek el. Leginkább magányban, egy belső úton, amit nem lehetett megspórolni. Kint zajlott az élet, egy alakzatommal én is részt vettem benne. Belül viszont meg-meg álltam, alászálltam egyre erősebben, egyre készebben arra amit újra megtalálok. Amivel szembe kell néznem, újra kézbe venni, megnevezni, átnevezni, magamhoz ölelni.
Tetszik az évgyűrű szó, az életfa életköre. Egyre inkább sikerül barátkoznom a fával, akivé lettem. Szabálytalanságok, göröngyök, villámcsapás feketéje, de mégis épp ettől vagyok én.
Azt hiszem, elfogadtam. A formát és az utat is. Elindulok
Köszönetképp számotokra az egyik kedvenc képem:
Hundertwasser: A nagy út
És ahogyan ennek életkanyargását egy titkos mondattal a testemre tetováltam, abban benne van az alábbi portugál közmondás reménytelisége is:
"Isten görbe vonalakkal ír egyenesen"
Lélektől lélekig - beharangozó az Anima Travel 2018-as programjaihoz
Műhelyünkben történelem, művészet, ízek, tájak, emberek, varázslatos kultúrák
Örömet és élményt hozó úti bájital forr a varázsüstünkben!
Mint egy varázsló titkos műhelyében, lelkesen, figyelmesen, izgatottan várakozva adjuk napról napra a hozzávalókat a főzethez. Az Anima utazásszervezői csapata minden tudását, álmát és a szívét is beleteszi ebbe a készülődésbe, mert azt szeretnénk, hogy olyat alkossunk, amiből a velünk útra kelők szívesen választanak, amit várnak, amit az első pillanatától az utolsóig élveznek, amire mindig mosollyal emlékeznek vissza. Tervezünk, szervezünk, alkotunk és március elején átnyújtjuk majd 2018 évi kínálatunk első csemegéit!
A műhelybe bekukucskálni még nem lehet, de nagyon örülünk, ha az utazások varázsfőzetéhez a saját ízlésed szerint Te is hozzávalót ajánlasz! Legyen benne Monet kertje, a szlovén tengerpart, határmenti váraink, Provance levendulamezői, Vietnám ízei, nógrádi falvak vagy a Semper Oper hangjai? Főzz velünk, legyen közös a varázslat!
Érziktek talán már most a jó illatot? Eláruljuk, eddig mit tettünk már a csodaüstbe? Hát legyen! :)
Várak öregtornyait, türkíz tengeröblöket, ősi legendákat, hőlégballont, középkori utcákat, koncerteket, nyáresti szellőt, mesterműveket, zamatos borokat, ámulatot, ringó gondolákat, operadallamot, római tógát, verseket, zengő harangtornyokat, mozdulni vágyó vízköpőket. Szórtunk még hozzá színpompás virágágyásokat, freskókat, piknik kosarat, ezüst spirálokat, esti fényeket, magyar emlékeket, gyógyító vizet, Leonardo da Vinci géniuszát, meséket, ezerarcú barlangokat, zarándokok imáit. Aztán kevertünk hozzá erdei friss levegőt, nevetést, csodálni való állatokat, kortárs építészetet, kézműves portékákat, gőzöst és kisvonatot, válogatott filmeket, evezőcsapást és vulkánokat. Hozzátettünk egy kis kolostori csendet, színes arborétumokat, izgalmas történeteket, megújult kastélyokat, felfedezésre váró kultúrákat, lélegzetelállító panorámát, tortasütést, skót pázsitot, példaképeket, melengető napsütést, ringó hajót, tulipánmezőt, ünnepi készülődést, szívmelengető társadalmi felelősségvállalást, játékot, ínyencségeket, nyugalmas szemlélődést, kellemes sétákat, nagyszerű könyveket és gyönyörű motívumokat. Újabb fűszerként színházat, egyedülálló világörökségeket, találóskérdéseket, vidéki ízeket, igéző szecessziót, nagytudású csoportvezetőket, lovakat, csillagokat, fotós szemet, csónakot, kerékpárt és gólyákat, csillámló aranyozást, olasz jókedvet, örmény templomokat, természetvédelmi területeket, német favázas házakat, nyári felüdülést, uralkodók keze nyomát, lelkesedést és rejtett kincseket. Te milyen ízre, illatra, élményre, utazásra vágysz? Írj nekünk! :)
Kívánság űrlapunk: http://anima.travel/ide-szeretnek-utazni-2018-ban
SZERETETTEL VÁRJUK ÖTLETED, KÍVÁNSÁGOD, ÉS AZ ÚTJAINKRA TÉGED!
Kis felajánlás itthonról, sokak nagy öröme odaát
Köszönet mindazoknak, akik másokat segítenek
Feltétlenül szeretném megosztani Veletek annak az örömét, milyen nagyszerű érzés kézbesíteni sok jószívű magyar gyermek és felnőtt Kongóba szánt ajándékát és látni, érezni azt a boldogságot, amit ők ezzel szereztek. Érdemtelenül cseppentem ebbe a szerepbe, a magam úti poggyásza mellett közel 50 kg adományt vittem ki magammal Kinshasába, amelyet az Afrikáért Alapítvány munkatársai készítettek elő a nagy útra. Több átadási alkalom, és nagyon sok gyermek öröme. Honnan is származott ez a sok ajándék? És kik kapták? Elmesélem. Éljétek át velem ezeket a szép pillanatokat!
Az ajándékok egy része személy szerint egy adott gyermeknek volt szánva. Ezeket a támogatók cipős dobozba csomagolva juttatták el az Alapítványnak, amikor értesítést kaptak róla, hogy önkéntes munkatárs utazik Kongóba és lehetőség van küldeni valami meglepetést az általuk szponzorált gyermeknek. Ezek a "támogató szülők" az alapítvány "Fogadj örökbe" nevű afrikai diák és árvatámogatási programjához csatlakoztak. A College Othniel tanulóit, a La Providence árvaház gyerekeit és ősztől egy etióp árvaház néhány árváját fényképpel és kis adatlappal mutatja be az alapítvány a honlapján. A legalább egy évre szóló elköteleződés havi támogatási összegét lebontva látható, hogy mindössze napi 80-100 forint összeg rászánásával jelentős segítséget kaphat a gyermek a tudás megszerzésére, tanulásra. Bárki hozzájárulhat egy-egy árva gyermek méltó életkörülményeinek, étkezésének biztosításához vagy támogathatja egy afrikai kisgyermek iskoláztatását. Akit érdekelnek a részletek, vagy megnézné a támogatható gyermekek portréit, látogasson el az alábbi oldalra: http://afrikaert.hu/hu/fogadj_orokbe/diakprogram/
És most következzen néhány fotó arról, ahogy a támogatók ajándéka mintegy 8000 km megtétele után a címzettekhez megérkezik:
Az átadásról mindig készülnek fényképek, hiszen az ajándékozónak, aki személyes figyelemmel követi a kiválasztott tanuló tanulmányi eredményeit, nagyon jó friss fotón látni a névről olyan jól ismert, cseperedő gyermeket. A fotózás ugyanakkor nem könnyű feladat, a gyerekek általában meg vannak szeppenve, külön bíztatni kell őket, hogy engedjék el magukat, legyenek oldottak, mosolyogjanak, mint egymás közt, játék közben. A misszióm alatt készült csoportképek elkészítése hihetetlenül sok előkészülést, trükkös játékot igényelt, a "Fogadj örökbe" programhoz készített több száz aktuális portré pedig ugyanígy nem a mennyiség, vagy a nyilvántartás miatt, hanem a gyerekek mosolyra bírása miatt volt nehéz feladat. Talányos kicsit előttem a jelenség, hogy miért merevednek le a gyerekek a fotózástól, de játékkal, szeretettel mindig újra elő lehetett csalogatni őket.
Néhány képet kiválasztottam az árva gyerekeknek küldött ajándék átadásokból is. A blogon szóltam már arról, hogy az alapítvány az iskola mellett árvaházat is működtet, de a La Providence árvaház mindennapjairól, árváiról részletesen nem írtam még. Emlékeztek bizonyára Denzu-ra, akit a Simba projekt kerítés építési gyűjtő akciója kapcsán mutattam be, ő a lelkes kert gondozó, érettségire készülő fiú. A következő két képen megismerhettek még két fiút az árvaházból, elsőként Phoba-t, aki csodálatosan játszik gitáron, majd Reagan-t, aki szintén az idei tanévben fog érettségizni.
A diákok és az árvák személyes támogatása mellett ezúttal egy nagy közös ajándékcsomag átadásáról is gondoskodnom kellett. Megható volt a megbízás, hiszen a budapesti Megyeri Úti Általános Iskola kisdiákjai készültek hosszú időn át szeretettel, rajzokkal, füzetekkel, játékokkal, hogy megörvendeztessék a világ egy távoli pontján, szegényebb sorban élő gyermektársaikat. Az átadás reggelén az irodában az alsósok igazgatójával, Monsieur Bonaparte-tal néztük át, mi mindent rejt a hatalmas táska és kitaláltuk, hogyan legyen a szétosztás.
A legkisebbekkel, a drága ovisokkal kezdtük. Madame Youyou kiterelgette őket az udvarra, ahol szintén kissé megszeppenve, csendben várták, hogy most mi fog történni. Nem könnyű a küldeményeket eljuttatni Kongóba, és többnyire a névre szóló cipősdobozok indulnak útnak, ilyen csoportos, egy teljes tanulóközösséget érintő ajándékozás ritka élmény.
Az ovis korosztálynak szóló társasjátékok átadásával kezdtük, a gyerkőcök ámulva nézték az égből pottyant ajándékokat, és próbálták kitalálni, mi lehet a dobozokban.
Azután mindenki egyesével kapott füzetet és színes ceruzákat. Ez hozta el a gyerekzsibongást. Megmozdultak a helyi szokás szerint karba font kezecskék, mosolyra nyíltak a fegyelmezett kis arcok és egymásra figyelő türelemmel, szépen sorjában minden ovis átvette a meglepetést.
Szeretek közéjük guggolni, szeretek a szemükbe nézni, közéjük tartozni, velük együtt nézni a világot. Ilyenkor szavak sem kellenek, ilyenkor a felnőtt és a gyerek gondolata enélkül is egymásig ér.
A kreatív és játékos Youyou ötlete volt, hogy tartsák fel a kis füzeteket, ez már móka volt a javából!
Végre felszabadult, örvendező gyerekek voltak újra, egyesével lehetett velük beszélgetni, nézegetni, kinek mi tetszik, ki milyen füzetet, ceruzát kapott.
Aztán kis kupaktanács következett, mi legyen a társasjátékokkal, hol tartsák őket és ki nézze majd át a játékszabályokat, hogy a gyerekeknek aztán megmutassa. Ez újdonságnak számít, a módszertannak nem igazán része a játék, és azt gondolom sem a kongói iskolákban, sem a családokban nem igazán elterjedt a társasozás. Nagyon izgalmas megízleltetni egy új lehetőséget, ami az ismereteket játszva adja át, a képességeket interaktív foglalkoztatással fejleszti. Ez egy szórakozásnak tűnő, azonban az iskolai mindennapokat és a gyerekek fejlődését jelentősen átformáló feladat lenne. Apró szelete annak a komplex fejlesztésnek, amely az anyagi, infrastrukturális célok mellett a pedagógiai munkában kitűzendő lenne. Talán egy másik rátermett önkéntes. Talán egyszer majd én ...
Időközben kitört a délelőtti szünet, az udvarra áramlottak a gyerekek, akik talán már az ablakokból eddig is látták, hogy valami izgalmas dolog tűnik a téglakupacok tövében. Monsieur Bonaparte odahívta az elsősöket, hiszen a Megyeri iskola diákjai olyan kedvesen készülődtek, hogy bőven volt lehetőség újabb gyermekeket megajándékozni. A gyerekek itt is türelmesek és hálásak voltak, a felsőbb osztályok pedig példásan vették tudomásul, hogy ez most a kicsiknek, kifejezetten az elsősöknek szól. Nem volt irígység, bekiabálás, durcás elvonulás. Maradtak, körbeálltak, figyeltek és örültek a többiekkel.
Itt könnyebben meg tudtam teremteni a jó hangulatot, amíg az igazgató úr a füzeteket osztogatta, mi máris összesereglettünk, és nagyokat nevettünk azon, milyenek a képek. Minden sorozatot azonnal meg kellett nézni, mindenki látni akarta, aztán rajta akart lenni, aki az előbb lemaradt. Együtt fotózkodni, összebújni egészen más volt, mint amikor az adatbázishoz az egyéni felvételeket készítettük. Ezekkel a fesztelen fotózásokkal is próbáltam szoktatni őket ahhoz, hogy ez lehet játék is, sőt így az igazi, azok a jó fényképek, ahol bátran, vidáman önmagukat adják. És lám, végül már a portrék is jól sikerültek!
A nagy ajándékos táska pedig még mindig nem ürült ki. Egy későbbi alkalommal a másodikosokat is felkereshettem és osztályfőnökükkel ebben az osztályban is mindenkinek adhattunk füzeteket!
A tanítónő és én elmagyaráztuk a gyerekeknek, hogy micsoda különleges dologban van részük. Van valahol egy távoli kis ország, ahol összesen annyian élnek, mint ebben a városban itt. És abban a távoli kis országban van egy kis város, Budapest, abban egy kis iskola, és abban kisgyerekek, aki éppen olyanok, mint ők. És ezek a gyerekek nagy szeretettel gondoltak rájuk heteken keresztül, amíg rajzoltak, beszélgettek, füzeteket vásároltak és csomagoltak. Ezek a magyar gyerekek azt szerették volna, hogy az ajándékkal örömet szerezzenek. Fogadják hát szeretettel!
A magyar diákok csoportképének megnézegetése után szemügyre vettük az ajándékokat is. Autós és focistás füzetek a fiúknak, állatos és virágos füzetek a lányoknak. És néhány labda, amit együtt használhatnak a többi osztállyal is. Elkezdődött az ajándékkiosztás.
Az alapítvány egyik budapesti munkatársa javasolta nekem emailben, hogy csinálhatnánk egy csoportképet köszönetként a magyar gyerekeknek. Így a másodikosokkal kivonultunk az udvarra és több fordulós, sok gyermeket megörvendeztető ajándékátadások megkoronázásaként elkészült ez a kedves csoportkép, amit a Megyeri Iskola a következő napokban az alapítványtól egy kis beszámolóval meg is kapott.
(Egyébiránt ez az ajándékátadás és fotózás volt, amit harmadik nekifutásra sikerült végre lebonyolítani, és amelynek a második sikertelen próbálkozása után baktattam a tornácon olyan elkeseredetten, tehetetlenül, amikor a kisfiú megállított azzal, hogy énekeljem el a magyar himnuszt, majd felvehettem, ahogyan ő énekli a kongói himnuszukat. )
A fényképezés után néhányakkal kicsit még együtt maradtunk. Az ilyen együttlétet mindig nagyon szerettem. Kimeríthetetlen kút a gyerekek szeretete. Ha körbenézel, és gyerekek vesznek körül, akkor újra és újra rájössz, hogy a világ igenis jó, és az ember lelke szép. Kár, hogy a gyerekek picik, kevésszer térdelnek le hozzájuk a felnőttek, hogy meghallják a finom kis hangjukat és a szemükben hajdanvolt magukra ismerjenek.
Végül a gyerekek apránként szétfutottak, én pedig örültem. És remélem, minden ajándékozó, támogató megérzi a képekből érkező örömöt és átéli, hiszen valójában az ő indíttatása, jó szíve, készülődése, felajánlása volt, aminek én kézbesítője lehettem!
Számomra nagy élmény volt az alapítvány munkatársait megismerve az első pillanattól érezni, hogy milyen elköteleződéssel, lelkesedéssel szolgálják ezt a szép ügyet, hogy milyen hitelességgel valósítják meg a nagy távolság és számos nehézség ellenére a vállalásaikat. A rájuk bízott küldemény mindig célba ér, és a rájuk bízott pénz jó helyre kerül.
Bátorítás és kedvhozás végett írom le, hogy magam is támogató szülő vagyok. Először 2011-ben éreztem úgy, hogy szeretnék legalább virtuálisan gondoskodni egy afrikai kisgyermekről, akkor az AHU nevű szervezet (Magyar Afrika Társaság) gyermektámogatási programjához csatlakozva segítettem egy etióp kislányt. Tavaly szeptember óta ismét foglalkoztat az örökbefogadás kérdése. Akkortájt kapcsolódtam be az alapítvány munkájába, és ahogy a Fenntarthatósági napon a látogatóknak lelkesen meséltem a "Fogadj örökbe" programról, mindinkább megakadt a szemem az egyik fotón a standunk tablójánál. Újonnan indult akkor a már régóta futó kongói projekt mellett, hogy etióp gyerekeket is lehet támogatni, mivel az alapítvány megállapodást kötött az Etióp Ortodox Egyház Gyermek- és Családügyi Szervezetével (EOC-CFAO). A szervezet igazgatója, Haile Yohannes az alapítvány elnökéhez, France Mutombo-hoz hasonlóan Magyarországon végezte tanulmányait. Az általuk Axum városában üzemeltetett St. Yared árvaház 129 lakója közül jelenleg 10 gyermek életének megkönnyítéséhez keresnek támogató szülőket a budapesti munkatársak. További részletekért érdemes felkeresni a következő oldalt: http://afrikaert.hu/hu/projektek/reszletek/62/fogadj_orokbe_etiopiaban/
Etiópia régóta vonz és tudom, hogy ha eljön a napja annak, hogy a földjére léphetek, belélegezhetem a levegőt, láthatom az ottani föld és a napfény színét, megismerhetem az embereket, akkor megkapom majd a választ erre titokzatos vágyódásra és találok majd ott valamit, ami nem fog többé elengedni. Most egy lépést tehetek, egy tőlem telhető kis segítséget. Ezúttal kisfiú. Gyönyörű neve van: Tsadkan Hagos Mebrahtu. Varázslatos szeme van. Ti mit láttok benne? 9 éves. Tanár szeretne lenni. Szabadidejében legszívesebben a barátaival focizik. És tudjátok, hogy mi a kedvenc étele?
A kenyér.
Érdemes belenézni ebbe a szempárba.
Nem az igazi gyermekem tudom. És nem is szeretném megzavarni az életét. De jó gondolni rá, a távolból szeretni és kívánni, hogy szép élete, jó sorsa legyen.
Ajándékozni, örömet szerezni, szeretni mindig jó. Legyen ez a bejegyzés köszönet mindazok felé, akik ezeket a kongói gyerekeket segítik, akik örökbefogadó szülők, vagy a Simba projekt kerítés építéséhez adományoztak, vagy a reggeliztető programot segítik. Azok felé, akik az etióp gyerekeket, akik a szabolcsi gyerekeket, a kárpátaljai gyerekeket segítik. Mindazoké, akik bárkit a környezetükben pénzükkel, idejükkel, erejükkel támogatni tudnak. Köszönet mindazoknak, akik észreveszik a nálukénál nagyobb szükséget, akik meg tudják osztani ha kevesük is van, akik sokszor csendben, észrevétlenül segítenek.
Adni jó és ahogy az Afrikáért Alapítvány jelmondata mondja: Segíteni kiváltság!
A hazaérkezés kultúrsokkja
+ milyen kongói témák lesznek még a blogban
Visszaérkeztem. Az igazat megvallva már hetekkel ezelőtt. De jól esett a rejtőzködés, hazaérkezni sokkal nehezebb volt, mint számítottam rá. A Kongóban töltött bő két hónap utolsó időszakát egyre feszültebben viseltem, érdekes módon az emberen úrrá lesz valami "félig már úton levés". Sokszor gondolkodtam, ez vajon mentálisan dől-e el és ha négy hónapra mentem volna, akkor arra az időtartamra osztottam volna be az erőmet úgy, hogy ez a pont ne is tűnjön fel. Nem tudom. Mindenesetre mintha ki lett volna centizve. A kiutazásom előtt France, az alapítvány elnöke javasolta, hogy teljesen zárjam ki Európát, ne éljek párhuzamos életet. Ezt szívesen megtettem, alig tartottam a kapcsolatot valakivel, a blog megkezdése előtt szinte teljesen elszeparálódtam minden irányú kommunikációtól és belevetettem magam egy teljességgel másik életbe a kinshasaiak között. Ez kellett is. Nem hasonlítgattam, nem számoltam be, nem hallottam az otthoni verziót. Számomra akkor megszűnt sok előtte létező és csak Kongó volt, ez a másvilág töltött be teljesen.
Karácsony után kezdődött a végső hullámvölgy. Talán a családomtól távol, egészen máshogy töltött ünnep, a megkezdett levelezés a szeretteimmel, az otthon hagyott élet szavankénti visszakéredzkedése, talán a már elviselhetetlennek tűnő, soha nem szűnő zaj, a csend és természet hiánya, talán az őrjítő rabság, hogy hónapok óta egy lépést sem tehetek egyedül. France a legjobbkor érkezett utánam, a kint tartózkodásom utolsó két hetében elindultunk Kinshasából és megmutatta Nekem a hazája néhány szép helyét. A 12 milliós főváros után láttam a vidéket, kisvárosokat, végtelen autóutakat, hegyeket, háborítatlan természetet, fennsíkokon épült falvakat. Megismertem újabb sorsokat, párhuzamos létezésből szőtt világunk újabb zugait, ahová születnek, ahol meghalnak velünk azonos korban mégis egészen máshogyan. Kongó még hatalmasabb, még sokszínűbb lett a számomra, nagy találkozás volt.
Végül eljött a nap, amikor hazaindultam. A bőröndjeimben adományok helyett néhány otthonra szánt gyümölcs, lakásdísz, egy zománcozott lavór és gyönyörű afrikai textilek sokasága. Isztambulban szálltunk át, a lehető legjobb helyen. A repülőúton leszállásig befejeztem Elif Shafak Építészinasát, amit odafelé a reptéren kezdtem meg. Így érkeztem meg Szinán mester városába, a gyönyörű mecsetek közé. Volt néhány óra sétálni a város kanyargós utcáin. Szükséges volt ez a zsilipelés úton valahol Afrika és Európa között. Jó volt a köztes másság, már nem ott és még nem itthon.
Mindenki alkalmazkodott ehhez a köztes léthez. Tetszett a fekete édesanya nagykabátban, aki a hagyományos afrikai kendővel hátára kötött gyermekére hatalmas bojtos sapkát húzott.
A Budapest felé tartó úton fokozatosan úrrá lett rajtam valami szorongató érzés. Az ilyen nagy utak, hosszas kulturális hatások, éles életszakasz váltások mélyen formálják az embert, mássá lett visszavonhatatlanul, mint amikor nekiindult. Teljesen megzavarodik tér és idő. Otthon időközben sok minden történt, de téged nem érintett, te kimetszetted magad belőle. Kongóban talán ráncosabb, őszebb lettél, de otthoni időszámítás szerint egy nappal sem idősebb. Ugyanott folytatod az életed, ahogy otthon becsuktad magad mögött az ajtót, bizonyos szempontból ugyanazok a helyzetek várnak, mint amikor távoztál, más szempontból pedig megváltozottak, hiszen az élet nélküled is folyt tovább. Kimaradtál néhány körből, de a játékot nélküled is tovább játszották. Nehéz ilyenkor újra megtalálni a helyet, a ritmust. Különösen, hogy olyan tapasztalás, élmény van benned, amely alig elmondható.
Nem számítottam rá, hogy a hazaérkezés is egy belső folyamat. Napokig nagyon lassan járkáltam a városban. Mindenre más szemmel néztem. Néha a pár percenként érkező villamost csodáltam, néha a tél illatával nem győztem betelni, néha az épületek évszázados méltósága nyűgözött le, néha a komor embereken tűnődtem. Élveztem a kedvenc kávézóim minden ízét, illatát, végigpörgettem az ujjaim közt a könyvesboltok legújabb köteteinek lapjait, elbeszélgettem a szeretett pékségemben, elolvastam a művészmozik plakátjait, elmentem a titkos padomhoz és gyermeki örömmel néztem a havas budai oldalt a 2-es villamosról. Esténként is sokat sétáltam, nem tudtam betelni a fénnyel, a díszkivilágítással, a felcsendülő klasszikus zenével, a szabadsággal, a biztonsággal, a békével. Mennyi jó érzés, kényelmes otthon, konyhabútor, változatos és egészséges ételek, kényeztető fürdővíz, a sejtjeimben élő saját kultúrám. Mégis. Mindezek közepette nem csak megkönnyebbülsz, hazaérkezel, elengeded magad az állandó készültségből, hanem folyton választ is keresel. Választ arra, hogy milyen is akkor ez a világ? Miért ilyen? És Te mit tégy vele? A kongói élményeket nem lehet elfelejteni. Folyton az jár az eszemben, hogy ez nem egy film, amit egyszerűen lekapcsolhatok és folytatom a magam itthoni életét. Én megismertem embereket, tudom a neveiket, láttam a mosolyukat, hallottam a gondolataikat, megöleltem őket, éltem az életüket. És eljöttem. Ők el sem tudják képzelni azt a világot, ahová eljöttem. Én pedig nem tudom itthon elmondani Nektek, hogy milyen világból jöttem.
Már csendesülnek a bennem kavargó dolgok, de még nem vagyok kész. A Kongói misszió bevezető írás gondolataiban írtam a kint bennem megjelent kérdőjelekről, amikről úgy hittem, velem jöttek volna, ha idő előtt megfutamodva hazajövök. Nagy akaraterő nem megfutamodni, nem visszafordulni ha az ember elindult, bármilyen nehéz is az új irány jó pár első mérföldköve. Nyertem vele, hogy maradtam, hogy kibírtam. De kérdőjelek most is jöttek velem. És a válaszaim még mindig alakulnak. Örülök, hogy utánajártam, hogy a saját szememmel láttam, hogy a bőrömön éreztem. Enélkül az ember nehezen tud igazán válaszokat kialakítani. Ezzel viszont felelőssé teszed magad. Szemtanú leszel. Tudója valaminek, ami beszédre, cselekvésre kötelez.
France-szal az elmúlt napokban meséltünk Máriabesnyőn egy lelkigyakorlatra elvonult kedves közösségnek, majd más alkalommal a Duna Tv egyik stábjának, akik a Sokszínű vallás műsor keretén belül számolnak majd be hamarosan az Afrikáért Alapítvány munkájáról, France és Tshava történetéről, az én tapasztalataimról. De mindkét alkalommal éreztem, hogy nem vagyok még igazán kész. Nincsenek még meg a szavaim teljesen. Különösen egy rövid összegzéshez. Ma Óbudán mesélek majd a szeretett nyugdíjasoknak, talán ma megint egy fokkal jobban készen állok az átadásra.
Egyelőre írni könnyebb. A megrázó élményeket számomra leírni könnyebb, mint szavakba önteni. Sok történetem van még, szívszorító és szívderítő egyaránt, és csodálatos képeim! Én írok majd újra, és örülök, ha továbbra is velem tartotok! Mesélek még majd a gyerekekről, a nagy esőkről, az ételekről és főzésről, a vidéki tájakról, a hajviseletről és tradícionális női ruhák varrásáról, a közbiztonságról, hegyi falvakban élőkről, a kinshasa-i motorozásról, a kisboltokról és piacról, az egészségügyről, a Magyarországon tanulni készülőkről, a templomokról, a csak Kongóban élő bonobo majmokról, a lingala nyelvről, az elképesztő utcai szolgáltatásokról, és ami csak még eszembe jut. Most már itt leszek újra, írok ismét gyakrabban, és mindig örülök Nektek!
Mostani írásom zárásaképp megosztok itt veletek néhány fényképet, amit a januári Isztambulban készítettem "zsilipelés" közben, úton hazafelé.
A nyüzsgő város látképe égbe törő minaretekkel, csendes vízparti sétánnyal és fagyoskodó horgászokkal.
Az Eyüp Sultan mecsethez érve éppen imára hívta az embereket a müezzin éneke. Imádkozva, lábat mosva készültek a hívek az alkalomra.
A mecset udvarában mindenütt gyönyörű motívumok, felfedezni való részletek, az egyik kedvencem ebben a csegelyben visszafogott színekkel meghúzódó díszítés.
Építészetben egymásra rétegződött korok, sok évszázados mecsetek és kortárs épületek. Tradíció és modernitás, csador, pufi kabát és okostelefon.
Isztambul legnagyobb római katolikus temploma, a még adventi díszben álló Páduai Szent Antal templom. Különleges volt körbejárni a csavarodó feszületre hajló fájdalmas Krisztus szobrát.
A sétálóutcákon nézelődő sokaság, déli gyümölcs, fagylalt, gesztenye, perec, friss hal és mindenféle török csemege kavalkádja. Azok a mandulás és pisztáciás csokoládék igazán csábítóak voltak!
A szuvenír árusoknál pedig minden kapható, elképesztő hűtőmágnesek az Hagia Sophiától Frida Kahlo-n át Batman-ig.
Jöjjön két kedvencem, az antikvár könyveket áruló könyvmoly hölgy és a lépcsős utcán berendezett kávézó a vízipipa felszálló füstjével!
A városban regényes szegletek is vannak. Az ember fantáziája egészen megindul, meséket lehetne szőni egy-egy ilyen hely köré...
A szereplők lehetnének a legkülönbözőbb emberek. De Ceyda Torun filmje óta tudjuk, hogy "Isztambul macskái" is figyelemre méltó városlakók. A metropoliszban több ezernyi kóbor macska lehet, akik ugyanakkor bármit megtehetnek ahogy láttam, övék a város. Akadályozhatják terpeszkedve a bejutást a boltocskákba, melegedhetnek egy kapulégfüggöny áramában ha a küszöb közepén vannak is, alhatnak az eladásra kínált sálakon és rémisztgethetik a perecre vágyó fagyoskodókat.
Pár óra Isztambulban. Zsilipelés, köztes másság, már nem ott és még nem itthon.
Idővel talán megérkezem.
Szilveszteri hangulat egy diktatúrában
éleslőszer és könnygáz, tűzijáték és konfetti helyett
Az új esztendő megérkeztét sokan talán már régen maguk mögöttinek érzik, ugyanakkor a világ nagy részén még be sem köszöntött. A minap írta egy vietnámi barátom, hogy ők február 15-től kezdik majd ünnepelni a Holdújévet, amely a sok változást hozó Kakas évét váltja majd fel a Kutya évére. Bárkinek bármikor is érkezik, bárhogyan is ünnepli, a szilveszter emlékezetes szokott lenni. Én az utóbbi években egyre inkább a csendre, elvonulásra, számvetésre, hálaadásra vágyom az ilyen életmérföldkőnél. Nyáron még csendes kolostorról, vagy falusi holdfényben csillanó hóról álmodtam, de az élet úgy hozta, hogy az év utolsó napját az angolai határ közelében, a Kongó folyó Atlanti-óceáni torkolatától mintegy 150km-nyire töltöttem Matadiban.
Kongóban az emberek nem a december 31-ét ünneplik, hanem a január 1-ét. Ezúttal 31-én nem is lett volna sok ok az ünneplésre, ismét több ember életet követelte a bármi áron hatalmon maradni akaró elnök zsarnoksága. Máskor is említettem már röviden, hogy a 2001 óta hivatalban lévő Joseph Kabila – megkérdőjelezhető tisztaságú választásokon szerzett – legutóbbi mandátuma már 2016 decemberében lejárt. Mondvacsinált indokokra hivatkozva nem volt hajlandó távozni és kiírni a választásokat. A 2016. szeptember 19-i tüntetések során több, mint 60 ember vesztette életét. Hosszas tárgyalások után az államfő ígéretet tett, sőt írásos megállapodásba foglalta, hogy egy éven belül, legkésőbb 2017 december 31-ig gondoskodik a választások megszervezéséről. Sejthető volt, hogy ezzel nem fog igyekezni, mivel az alkotmány értelmében ő már nem lenne újraválasztható, és ez egy a népe helyett pusztán az önmaga érdekét néző politikusnak csakis nem kívánatos eredményt hozhatna. A hónapok teltek, az év vége közeledett, és ahogyan az iránytaxis cikkben olvashattátok, magam is fültanúja voltam, ahogy Lamber Mende Omalanga kormányszóvivő bejelentette, hogy idén sem lesznek sajnos választások, mert nincs rá elég pénz. Szóvivősége mellett ő jól csengő miniszteri címén „Minister of Communcation and Media, Dem. Rep. of the Congo”, a nép azonban egyszerűen „nemzeti papagájnak” hívja. Egy-egy gördülékeny nyilatkozatáért 70.000 USD üti a markát, ez bármelyikünknek kreativitást adna. Csak azok a fránya elvek és a hazaszeretet ne lenne bennünk. Kongó politikai elitjében az ilyesmit felülírja a pénz és a hatalom imádata.
Még mindig nem szeretnék ebben hosszabban elmerülni, elég a szilveszteri napról megemlékezni most. Az életét joggal féltő nép és a tehetetlen ellenzék, a gazdasági érdekek miatt nemzetközileg is magára hagyott 78 millió ember sokat nem tehet. Kívülállóként, egy másik jogrendszerhez szokott idegenként nagyon nehéz tétlenül kibírni ilyenkor a szobafogságot. A két hónap alatt többször kellett önfegyelemmel otthon üldögélnem, míg néhány elkeseredett tüntetést levertek Kinshasában.
Az év utolsó napjára viszont valami különleges készült. Az ország meghatározó vallása, a katolikus egyház vezetősége vállalta fel az állásfoglalást és a demonstrációra való buzdítást. Tanulva a taktikailag is rosszul meghirdetett ellenzéki tüntetések hibáiból professzionális felhívást tettek közzé. 31-e vasárnapra csak a 6:30-as miséket hirdették meg, erre hívtak minden hívőt. A közleményben az állt, ott, a mise végén fogja mindenki megtudni a papjától, melyik útvonalon fognak vonulni és egyszerre indulnak majd a templomokból. Vigyen mindenki magával bibliát, pálmaágat és rózsafüzért. Fehér felsőben, vagy keresztény mintájú textilekből varrt ruhákban menjenek. A katonák elől ne futamodjanak meg, ha megjelennek, térdeljenek le és énekeljenek, imádkozzanak. Legyen náluk margarin a könnygáz ellen. Ha valakit le akarnak tartóztatni, ne hagyják magára, mindenki jelentkezzen, hogy együtt kérik a letartóztatásukat.
Az állam ezután kiadta az utasítást az öt főnél nagyobb csoportosulások feloszlatására. 30-án délután észrevettem, hogy nem működik az internet a telefonomon. Később vált nyilvánvalóvá a számunkra, hogy az ilyenkor bevett módszert alkalmazták, a kongói mobilszolgáltatókat államilag utasították a mobilinternet és az sms szolgáltatás leállítására. Akkor éppen egy hotelbe érkeztem, pár óráig még működött a wifi, aztán azt is lekapcsolták. Én január 3-tól tudtam ismét használni a szolgáltatásokat a telefonomon.
(Az alábbi 3 fotó nem saját, az internetről származik.)
Végtelenül nagyra becsülöm azokat, akik az utcára vonultak. Én ezen a napon távol voltam Kinshasától, és csalódottan vettem tudomásul, hogy Matadiban nem mentek utcára az emberek. Azon a napon én is szerettem volna tüntetni. Megértek mindenkit, aki félti az életét, ugyanakkor egyetértek mindenkivel, aki úgy döntött, ez volt az a nap, amikor a korábbiaknál nagyobb összefogást támogatni kellett, hogy végre esetleg történjen valami, hogy végre a világ is egy kicsit foglalkozzon Kongóval két főtt virsli és flitteres trombitafújás között. A templomokba könnygázt dobtak, több helyen éles lőszerrel vetettek véget a miséknek. A hívők békésen, énekelve vonultak az utcákon, a katonák fegyverekkel állták útjukat. A szókimondó érsek temploma elé a mise alatt tankot vezényeltek, ministránsokat, papokat tartóztattak le, két civilt egy templom bejárata előtt lőttek le.
A szilveszterkor történtek után már abszolúte semmilyen jogalapja nincs Kabilának a posztja betöltésére és a maradék emberi támogathatóságot is elvesztette véleményem szerint, innentől kijár neki a diktátor cím, másképp nem is szeretném említeni a jövőben.
(Néhány akkori hír linkje szemezgetve a bejegyzés legalján, a himnuszok szövege alatt.)
És az történt, ami mindig. A világ fehérebb pontjain a virslik elfogytak, a híradó borzongató másodpercei átadták a helyüket a kabaréknak. Ez a 78 millió ember messze is van, eddig is éltük az életüket nélkülünk, élni fogjuk eztán is, nem is a mi dolgunk, hogy is tudnánk segíteni. Van, akinek dolga lenne. Éppen elég sokat keresnek azok az emberek, akiknek felelőssége van ebben. Mélyen érint a tehetetlenség. Különösen úgy, hogy megoldás lenne, csak olyan erősek a gazdasági érdekek, hogy a kompetens szereplők világszerte kisujjukat sem mozdítják. Aki a világot egy hatalmas, szagos bankjegyekre váltható nyersanyagtérképként látja, annak sosem lesz szeme az arcokra, életekre, sorsokra. Sokszor próbálom az erőteljes idealizmusomat a felfelé célzó eszméim helyett lefelé irányítani. Ameddig vannak jóakaratú kis emberek, addig a világ nincs veszve egészen.
Megértem azt, aki azt mondja, hogy felesleges az utcára menni, hogy csak eltékozolt élet lenne belőle. Megértem azt, aki belefáradt már a küzdelembe. Nehéz a túlerő, az igazságtalanság ellen elindulni is. De vannak egyszerűnek tűnő, mégis jelentős mindennapok, egyéni döntések, tengert alkotó cseppek, jövőt alakító kis kezdeményezések. Amíg gyerek létezik a Földön, addig létezik a remény is egy jobb jövőre.
Egyik nap még december elején nagyon csalódottan mentem végig a kinshasai iskola udvari folyosóján, mert már másodszor nem sikerült megtartani egy részletesen megtervezett és leegyeztetett programot. Az irodahelyiség felé menet, mérges is voltam, hogy nem haladok az eltervezett szerint, és morfondíroztam is, hogy kellene a dolgokat másképp csinálni, hogy elérjem itt, amit akarok. Tehetetlenség, hiábavalóság, kárba ment délelőtt – ezek foglalták le a gondolataimat, míg lehajtott fejjel baktattam. Egy kisfiú megállított. Hogy van a magyar himnusz? – kérdezte. Hogy érted, hogy hogy van? – kérdeztem vissza meglepetten, de igazából persze nem lehetett másként értelmezni, minthogy kíváncsi rá, mutassam be neki. Énekeljem el Neked? Igen – vágta rá. Most? – kérdeztem megintcsak nem azért, mert nem volt érthető, amit mondott, hanem mert alig hittem a fülemnek és nagyon váratlanul ért. Igen! – mondta. Olyan határozottan, hogy egy pillanat múlva már szálfaegyenesen énekeltem a homokos udvar szélén egy maroknyi kongói gyerek gyűrűjében a magyar himnuszt. Vége lett. Tapsra nem számítottam, de arra a csendre sem. Kicsit szomorú – tettem hozzá. Tudjátok, ez igazából egy imádság, hogy az Isten áldja meg a népünket, mert már sok rossz dolog történt vele. Értjük - mondták. És milyen a kongói himnusz? – kérdeztem vissza. Erre a kisfiú kihúzta magát és énekelni kezdett. Várj, hadd vegyem fel! – kértem. Míg előhalásztam a mobilom, ő a versengő lányok közül egyértelműen kijelölte, ki lehet az, aki vele énekel, és olyan gyorsan kezdett bele a kis kezét a szívére téve, hogy az első hang rajta sincs a felvételen.
Hallgassátok meg az énekét! Ilyenkor erősödik meg bennem, hogy lehet bármilyen a minket körülvevő világ, igenis minden kis erőfeszítésnek van értelme és minden felnőttnek van felelőssége.
Éppen tegnap, amikor megírtam ezt a bejegyzést a hetekkel ezelőtt történtekről, ismét rossz hírek érkeztek. A katolikusok szervezésében újabb békés felvonulásokat tartottak vasárnap. 6 halott, több mint 60 sérült, 120 letartóztatott. A helyzet változatlan.
Amíg gyerek létezik a Földön, addig létezik a remény is egy jobb jövőre.
Amíg pedig egyetlen gyerek mellett egyetlen felnőtt is létezik a világon, akkor annak kötelessége arra a gyerekre gondot viselni. Tennie azért, hogy az a gyerek békében, egészségben fejlődhessen. Nem baj, ha mi magunk is kicsik vagyunk, nem kell várni senkire. Tenni kell, küzdeni és bízni.
Magyar naptár szerint megkésve, de a teljes világra tekintve még időben, és sose túl későn:
BOLDOG, EGÉSZSÉGBEN, TISZTÁNLÁTÁSBAN, ÖNZETLENSÉGBEN, FEJLŐDÉSBEN,
ÉLMÉNYEKBEN GAZDAG ÚJ ESZTENDŐT SZERETNÉK KÍVÁNNI MINDENKINEK
A DRÁGA KIS AFRIKAI GYERMEKEKKEL EGYÜTT
A BÉKÉBEN REMÉNYKEDVE!
A KONGÓI HIMNUSZ MAGYARUL ÉS FRANCIÁUL (alatta a szilveszteri rövid hírgyűjtemény)
Keljetek fel Kongóiak!
Kiket a sors egyesített,
Kik az erőben egyesültek a függetlenségért,
Emeljük fel a homlokunkat, mely sokáig le volt hajtva,
És örökre vegyük fel a legjobb lelkesedést,
Békében.
Oh, buzgó nép,
A munka által
Fogunk építeni egy szebb országot, mint korábban,
Békében!
Polgárok,
Zengedezzétek a szolidaritásotok szent himnuszát
Bűszkén,
Üdvözöljétek a szuverenitásotok arany szimbólumát,
Kongó
Kongó, áldott ajándék,
Kongó, az ősöké,
Kongó, oh ország
Kongó, szeretett ( szeretlek)!
Be fogjuk népesíteni a földedet,
biztosítani fogjuk a nagyságodat.
Június harmincadika, a gyengéd napfényes
Június harmincadika, június harmincadikának
légy tanúja szent Nap
a halhatatlan, szent Nap
Szabadság eskü
Melyet hagyjuk örökségül
Az utódainknak
Mindörökké
Debout Congolais,
Unis par le sort,
Unis dans l'effort pour l'indépendance.
Dressons nos fronts, longtemps courbés
Et pour de bon prenons le plus bel élan,
Dans la paix.
Ô peuple ardent,
Par le labeur,
Nous bâtirons un pays plus beau qu'avant,
Dans la paix.
Citoyens,
Entonnez l'hymne sacré de votre solidarité,
Fièrement,
Saluez l'emblème d'or de votre souveraineté,
Congo!
Don béni, Congo!
Des aïeux, Congo!
Ô pays, Congo!
Bien aimé, Congo!
Nous peuplerons ton sol
et nous assurerons ta grandeur.
Trente juin, ô doux soleil,
Trente juin, du trente juin,
Jour sacré, soit le témoin,
Jour sacré, de l'immortel
Serment de liberté
Que nous léguons
À notre postérité
Pour toujours.
HÍREK AZ ERŐSZAKKAL LEVERT SZILVESZTERI BÉKÉS TÜNTETÉSRŐL
http://168ora.hu/kulfold/kongonak-mar-elege-van-az-elnokebol-terjed-a-halalos-eroszak-a-tunteteseken-14715
Tüntettek a kormány ellen, nem SMS-ezhetnek - Hírstart https://www.hirstart.hu/site/relocate.php?rssid=1&rsspid=30&ctype=rss&id=13610969&chk=9f146c62377a838a08a8108ce973855b&url=https%3A%2F%2F24.hu%2Fkulfold%2F2017%2F12%2F31%2Ftuntettek-a-kormany-ellen-elbucsuzhatnak-a-mobilnettol-es-az-sms-tol%2F
Civil áldozatai vannak a tüntetéseknek a Kongói Demokratikus Köztársaságban - Hírstart https://www.hirstart.hu/site/relocate.php?rssid=1&rsspid=30&ctype=rss&id=13612692&chk=289da3ad22bf07b53bdcb1967a76850c&url=http%3A%2F%2Fmagyaridok.hu%2Fkulfold%2Fcivil-aldozatai-vannak-tunteteseknek-kongoi-demokratikus-koztarsasagban-2628799%2F
Kabila elzárta a netet a tüntetők elől - Hírstart https://www.hirstart.hu/site/relocate.php?rssid=1&rsspid=30&ctype=rss&id=13617921&chk=9cb7924c45e8e2b3cb617524854469f0&url=https%3A%2F%2Findex.hu%2Fkulfold%2F2018%2F01%2F02%2Fkabila_elzarta_a_netet_a_tuntetok_elol%2F
Orvosi rendelő a szegénynegyedben
Kongói egészségügy 1. rész
A kongói misszió előtt az oktatással kapcsolatos feladatokra készültem inkább, de váratlanul belecsöppentem az egészségügybe, és rendesen el is merültem benne. Az élményeim nagyban hozzájárultak a harmadik itt töltött hét végére kialakuló mélypontomhoz, amely vízválasztó volt mentálisan. Nem is szeretném egyben rátok zúdítani a látottakat, inkább lássatok bele fokozatosan, kövessétek végig egy sorozaton keresztül.
Az egész úgy kezdődött, hogy az Afrikáért alapítvány elnöke értesített, hogy a második munkanapomon, amikor az iskolába megyek, bejön majd Tshava, hogy személyesen is megismerkedjünk. A kongói fiatalemberről már sokat tudtam, mert amikor nyár végén bekapcsolódtam az alapítvány munkájába éppen izgatott örömben voltak a budapesti munkatársak, várták a hírt, hogy a fiú megszerzi orvosi diplomáját. Tshava Tona Guelord története mindenkit magával ragad és lelkesít, aki megismeri. Két évesen veszítette el az édesanyját, majd az egyik testvérét és gimnazistaként az édesapját is. Nehéz sorban élt testvéreivel. A College Othnielben végezte tanulmányait biológia-kémia szakirányon, élve a lehetőséggel, hogy az alapítvány és a magyar támogatók segítségével más iskolákhoz képest sokkal kedvezőbben tanulhat. Fiatalon kibontakozott benne a vágy, hogy orvos szeretne lenni. Amikor leérettségizett, azzal a kérdéssel fordult France Mutombo elnökhöz, hogy próbálják meg lehetővé tenni számára, hogy egyetemista lehessen. Kongóban az oktatás minden formája sokba kerül, kevesen küzdik le az anyagi és kitartásbeli akadályokat, nagy dolog, ha valaki eljut az érettségiig. Még nagyobb, ha jók az eredményei és képes nekiindulni a továbbtanulásnak. Tshava eddig a pontig az alapítvány segítségével és a maga szorgalmának hála eljutott. Nagy kérdés volt azonban, hogyan is lehetne finanszírozni a több mint 1.500 dolláros éves díjat, ami fedezné az egyetemi tandíj, gyakorlati lehetőség, közlekedés, internet költségeit. Megrendítő, ahogy sok magyar támogató sietett a szükségben a nehéz körülményekből induló, de kitartóan küzdő fiatalember segítségére. Sokan részei a történetnek, ami Tshavát, az alapítvány munkatársait és a támogatókat összeköti. Kívülállóként is jó látni, miként fordulhat jóra egy árva gyermek sorsa, ha igyekszik, bízik és segítőkre talál.
Az alapítvány honlapján sok hír foglalkozott vele az elmúlt években, néhányat kiemelek itt, ha szeretnétek Tshavát közelebbről megismerni, a linkek alatt pedig a megismerkedésünk napján készült közös fényképet látjátok.
http://afrikaert.hu/hu/aktualitasok/reszletek/316/
http://afrikaert.hu/hu/projektek/reszletek/12/orvos_szeretnek_lenni/
http://afrikaert.hu/hu/aktualitasok/reszletek/582/
Tshavát nagyon hamar megszerettem. Csendes, alázatos, jóra törekvő fiatalember. A College Othniel első végzős évfolyamában érettségizett, majd amint lehetővé vált, megkezdte egyetemi tanulmányait, 2015 után szakmai gyakorlatokon vett részt és tavaly ősszel lediplomázott. Még ízlelgeti a Docteur Tshava megszólítást és alig hiszi, hogy álma valóra vált. Számomra, újonnan bekapcsolódó önkéntes munkatársnak is szívmelengető látni egy életutat, amely az alapítvány 15 éves munkája eredményeképpen bebizonyítja, hogy a sok kis támogatás képes sorsokat megfordítani. A Tshavával kapcsolatos korábbi hírekből, leveleiből két idézetet szeretnék itt megosztani:
"Tulajdonképpen volt bennem egyfajta lázadás az ellen, amilyen körülmények között élünk, és volt egy vízióm, hogy szerettem volna ebből kitörni, és más körülmények között élni, és ehhez meg akartam tenni mindent."
„Ha boldogulni tudnék az életben és megkapnám a megfelelő lehetőségeket, támogatni szeretném a szegényeket, árvákat, özvegyeket, segíteni őket, hogy visszataláljanak az életbe."
November eleji ideérkezésemkor éppen lázas készülődésben volt, hiszen az alapítvány meghívására a 15 éves évfordulóra decemberben Magyarországra utazhatott, hogy részt vegyek egy nagyszabású kongói egészségügyi projekt hazai előkészítésében. Megismerkedtünk, beszélgettünk, és örültünk, hogy tavasszal majd Budapesten is találkozhatunk. A történet viszont váratlan fordulatot vett azzal, hogy meghallottam, a beszélgetésünk után megy a kis rendelőbe, ahol dolgozik, és az egyetemre az utolsó tanulmányi ügyeket intézni. Kíváncsi, felderítő természetem kapott az alkalmon és megkérdeztem, elkísérhetem-e. Gondoltam, hogy érdekes lesz megismerni a helyszíneket, de mindkettő felül- vagy nem is tudom, talán alul- múlta a képzeletemet. Kongóban semmi nem az, amire készülsz. Azt gondolod, hogy kisebb, vagy szegényesebb, vagy szürkébb, vagy lassabb. De nem. Annyira más, hogy nem tudsz az otthoni fogalmaidból kiindulni. Mindig megdöbbentett, minden egyes élethelyzetben, hogy itt minden más. Nem ugyanaz a rendszer működik másképp, hanem egy teljességgel más rendszer működik kongói módon a maga menete szerint. Ezért is zavarba ejtő a segítségnyújtás, nem működnének az otthonról készen hozott megoldások. Itt van mindennek egy logikus rendje, működik, folytonos, élnek benne és vele, és te belecseppenve jó ideig csak állsz és csodálkozol. Sokkal könnyebb azt hiszem egy valóságot ismerni, ha már tudod, hogy más is lehetne, onnantól nagyon nehéz. Minderről külön írok majd, ha a kongói történetek végén összegzem a benyomásaimat.
E részben jöjjenek a szegénynegyedbeli kis rendelőben első látogatásomkor készített képeim.
Tshavával keresztülsétáltunk a főváros oly nagy részére jellemző szegényes utcák sokaságán és megérkeztünk. A rendelő pici, a tipikus hosszúkás kongói kenyeret már a szomszéd árusítja, jobbra a téglafal pedig szintén másik házhoz tartozik már.
A kapun belépve máris megérintett a szegénység. Poros kis udvar, ahol az érkező beteg várakozhat és hiányos hullámlemez kerítés a szomszéd felé.
Az egyik ajtón a kis épületbe lépve rögtön a kórteremben találod magad. Két ágy, egyik felett infúzió műanyagcsövei, másik felett moszkítóháló. Az emberek jönnek, mennek, leülnek, lefekszenek, az egyik beteg a másik látogatónak adja a helyet. Innen továbbmehetsz az udvarból nyíló másik kórterembe, az átjáró teleplakátolva kongói gyógyászati ajánlatokkal, termékekkel.
Tshava bekísér egy pár négyzetméternyi kis hátsó helyiségbe, ami közvetlenül a második kórteremből nyílik. Azt mondja, ebből szeretne a tulajdonos patikát csinálni. Se fal, se tető, se tisztaság.
Az egyetlen térhatároló, egy textilfüggöny félrehúzásával visszalépünk a nagyobbik kórterembe, ismerjétek meg ezt is. Ez a helyiség, ahol az orvos felírja a recepteket, egyeztet a várakozó, vagy lábadozó betegekkel. Szintén két ágy, szintén kis hely, szintén kongói állapotok.
A rendelőben van még egy helyiség, maga a vizsgáló. A másik kórteremből nyílik, a képek önmagukért beszélnek azt hiszem...
Látjátok az eszközöket, a higiéniai állapotokat? Látjátok a kis asztalt, ahol halomban áll minden, amire a gyógyulásodat bízhatod? Látjátok a piszkos falakat, a hátsó padon összezsúfolt ruhákat, ebédes lábast, a vizsgálóágyon hagyott tégelyeket? Látjátok, hogy ez az orvosi szoba bezárhatatlan? Könnyedén bemehet, kijöhet bárki, ellopva, elcserélve bármit.
Nézegettem a gyermekét az ölében tartó édesanyát. Mit éreznék a helyében? Miben reménykednék? Jó szívvel bemennétek egy ilyen rendelőbe, rábíznátok a gyermeketek egészségét, életét ezekre az eszközökre és állapotokra?
Itt sokan megteszik. Minden szegény ember. Mit is tehetnének mást? Kongó vidéki tartományai messze elmaradnak a fővárosi állapotoktól, Kinshasában pedig a jól élők kiváltsága a 21. századi emberi méltósághoz való jog. A hatalmas szegénynegyedekben élő milliók ilyen kis rendelőkbe mennek. Tshava munkahelye nem egyedi eset, teljesen tipikus példája azoknak a minden tizedik sarkon megtalálható, úgynevezett "centre medical"-oknak, ahová a lakosság java része jár. Pontosabban fogalmazva közülük is csak azok, akik ki tudják fizetni a vizsgálatokat. Ahogy az oktatás, az egészségügy is fizetős, az állam semmit nem biztosít. Betegség pedig van bőven. A trópusok nyavajái, a hiányzó gyermekkori oltások, a rossz táplálkozás, a szegényes lakókörülmények, a veszélyes utak és infrastruktúra, a megannyi fertőzés. A rendelő folyamatosan fogadja a betegeket, mindig ül valaki a külső várakozó udvarban is.
Ez a spontán látogatás, és a tapasztalás, hogy mind a betegek, mind az orvosok olyan nyugalommal, természetességgel mozognak ezek között az állapotok között, mert számukra ez a világ, ebben a koordinátarendszerben élnek ennek a 70 milliós országnak a kitörhetetlen korlátai között, olyan hatással volt rám, hogy elhatároztam, szeretném mindezt egy részletesebb riport keretében feltárni.
A kis rendelő után az egyetemre mentünk és este megírtam az alapítvány elnökének, hogy az lenne az ötletem, hogy csináljuk fotó és interjú sorozatot több egészségügyi szereplővel, többféle helyszínen, amely felöleli a képzést és a gyógyítás helyszíneit is. Ezekről az állapotokról nem elég csak szóban beszélni, ezt láttatni kell és megszólítani az európai embereket. Az alapítvány induló egészségügyi projektje és Tshava útjának további egyengetése miatt hasznosnak tűnő felvetésről lelkesen beszélgetni kezdtünk és France (elnök) kreatív szemlélete, ismeretségei révén hamar készen állt a terv, miként lehetne a Tshava elutazásáig hátralévő néhány hétben minél többet kihozni a projektből. A sorozat következő részeiben jobban megismeritek majd a kis rendelőbeli állapotokat, az egyetemet, egy nagy kórházat és egy egészségügyi régió központjának végtelenül nyomorúságos szenvedések között lévő betegeit.
Ez is mind hozzátartozik Kongó, és ezzel együtt a 3. világ képéhez, amiről az európai embernek tudnia kell, amikor bármiről ezekkel az emberekkel kapcsolatban véleményt alkot, amikor a saját jólétében él, amikor kikapcsolva a híradót lerázza magáról a távoli szenvedések hírét. És jó ismerni azért is, hogy a kis egészségügyi bejegyzés sorozat révén értsétek még jobban az alapítvány sokrétű munkáját, valamint az árvából az árvák orvosává lenni akaró Tshava történetét. Mindezzel folytatjuk majd.