Feltétlenül szeretném megosztani Veletek annak az örömét, milyen nagyszerű érzés kézbesíteni sok jószívű magyar gyermek és felnőtt Kongóba szánt ajándékát és látni, érezni azt a boldogságot, amit ők ezzel szereztek. Érdemtelenül cseppentem ebbe a szerepbe, a magam úti poggyásza mellett közel 50 kg adományt vittem ki magammal Kinshasába, amelyet az Afrikáért Alapítvány munkatársai készítettek elő a nagy útra. Több átadási alkalom, és nagyon sok gyermek öröme. Honnan is származott ez a sok ajándék? És kik kapták? Elmesélem. Éljétek át velem ezeket a szép pillanatokat!
Az ajándékok egy része személy szerint egy adott gyermeknek volt szánva. Ezeket a támogatók cipős dobozba csomagolva juttatták el az Alapítványnak, amikor értesítést kaptak róla, hogy önkéntes munkatárs utazik Kongóba és lehetőség van küldeni valami meglepetést az általuk szponzorált gyermeknek. Ezek a "támogató szülők" az alapítvány "Fogadj örökbe" nevű afrikai diák és árvatámogatási programjához csatlakoztak. A College Othniel tanulóit, a La Providence árvaház gyerekeit és ősztől egy etióp árvaház néhány árváját fényképpel és kis adatlappal mutatja be az alapítvány a honlapján. A legalább egy évre szóló elköteleződés havi támogatási összegét lebontva látható, hogy mindössze napi 80-100 forint összeg rászánásával jelentős segítséget kaphat a gyermek a tudás megszerzésére, tanulásra. Bárki hozzájárulhat egy-egy árva gyermek méltó életkörülményeinek, étkezésének biztosításához vagy támogathatja egy afrikai kisgyermek iskoláztatását. Akit érdekelnek a részletek, vagy megnézné a támogatható gyermekek portréit, látogasson el az alábbi oldalra: http://afrikaert.hu/hu/fogadj_orokbe/diakprogram/
És most következzen néhány fotó arról, ahogy a támogatók ajándéka mintegy 8000 km megtétele után a címzettekhez megérkezik:
Az átadásról mindig készülnek fényképek, hiszen az ajándékozónak, aki személyes figyelemmel követi a kiválasztott tanuló tanulmányi eredményeit, nagyon jó friss fotón látni a névről olyan jól ismert, cseperedő gyermeket. A fotózás ugyanakkor nem könnyű feladat, a gyerekek általában meg vannak szeppenve, külön bíztatni kell őket, hogy engedjék el magukat, legyenek oldottak, mosolyogjanak, mint egymás közt, játék közben. A misszióm alatt készült csoportképek elkészítése hihetetlenül sok előkészülést, trükkös játékot igényelt, a "Fogadj örökbe" programhoz készített több száz aktuális portré pedig ugyanígy nem a mennyiség, vagy a nyilvántartás miatt, hanem a gyerekek mosolyra bírása miatt volt nehéz feladat. Talányos kicsit előttem a jelenség, hogy miért merevednek le a gyerekek a fotózástól, de játékkal, szeretettel mindig újra elő lehetett csalogatni őket.
Néhány képet kiválasztottam az árva gyerekeknek küldött ajándék átadásokból is. A blogon szóltam már arról, hogy az alapítvány az iskola mellett árvaházat is működtet, de a La Providence árvaház mindennapjairól, árváiról részletesen nem írtam még. Emlékeztek bizonyára Denzu-ra, akit a Simba projekt kerítés építési gyűjtő akciója kapcsán mutattam be, ő a lelkes kert gondozó, érettségire készülő fiú. A következő két képen megismerhettek még két fiút az árvaházból, elsőként Phoba-t, aki csodálatosan játszik gitáron, majd Reagan-t, aki szintén az idei tanévben fog érettségizni.
A diákok és az árvák személyes támogatása mellett ezúttal egy nagy közös ajándékcsomag átadásáról is gondoskodnom kellett. Megható volt a megbízás, hiszen a budapesti Megyeri Úti Általános Iskola kisdiákjai készültek hosszú időn át szeretettel, rajzokkal, füzetekkel, játékokkal, hogy megörvendeztessék a világ egy távoli pontján, szegényebb sorban élő gyermektársaikat. Az átadás reggelén az irodában az alsósok igazgatójával, Monsieur Bonaparte-tal néztük át, mi mindent rejt a hatalmas táska és kitaláltuk, hogyan legyen a szétosztás.
A legkisebbekkel, a drága ovisokkal kezdtük. Madame Youyou kiterelgette őket az udvarra, ahol szintén kissé megszeppenve, csendben várták, hogy most mi fog történni. Nem könnyű a küldeményeket eljuttatni Kongóba, és többnyire a névre szóló cipősdobozok indulnak útnak, ilyen csoportos, egy teljes tanulóközösséget érintő ajándékozás ritka élmény.
Az ovis korosztálynak szóló társasjátékok átadásával kezdtük, a gyerkőcök ámulva nézték az égből pottyant ajándékokat, és próbálták kitalálni, mi lehet a dobozokban.
Azután mindenki egyesével kapott füzetet és színes ceruzákat. Ez hozta el a gyerekzsibongást. Megmozdultak a helyi szokás szerint karba font kezecskék, mosolyra nyíltak a fegyelmezett kis arcok és egymásra figyelő türelemmel, szépen sorjában minden ovis átvette a meglepetést.
Szeretek közéjük guggolni, szeretek a szemükbe nézni, közéjük tartozni, velük együtt nézni a világot. Ilyenkor szavak sem kellenek, ilyenkor a felnőtt és a gyerek gondolata enélkül is egymásig ér.
A kreatív és játékos Youyou ötlete volt, hogy tartsák fel a kis füzeteket, ez már móka volt a javából!
Végre felszabadult, örvendező gyerekek voltak újra, egyesével lehetett velük beszélgetni, nézegetni, kinek mi tetszik, ki milyen füzetet, ceruzát kapott.
Aztán kis kupaktanács következett, mi legyen a társasjátékokkal, hol tartsák őket és ki nézze majd át a játékszabályokat, hogy a gyerekeknek aztán megmutassa. Ez újdonságnak számít, a módszertannak nem igazán része a játék, és azt gondolom sem a kongói iskolákban, sem a családokban nem igazán elterjedt a társasozás. Nagyon izgalmas megízleltetni egy új lehetőséget, ami az ismereteket játszva adja át, a képességeket interaktív foglalkoztatással fejleszti. Ez egy szórakozásnak tűnő, azonban az iskolai mindennapokat és a gyerekek fejlődését jelentősen átformáló feladat lenne. Apró szelete annak a komplex fejlesztésnek, amely az anyagi, infrastrukturális célok mellett a pedagógiai munkában kitűzendő lenne. Talán egy másik rátermett önkéntes. Talán egyszer majd én ...
Időközben kitört a délelőtti szünet, az udvarra áramlottak a gyerekek, akik talán már az ablakokból eddig is látták, hogy valami izgalmas dolog tűnik a téglakupacok tövében. Monsieur Bonaparte odahívta az elsősöket, hiszen a Megyeri iskola diákjai olyan kedvesen készülődtek, hogy bőven volt lehetőség újabb gyermekeket megajándékozni. A gyerekek itt is türelmesek és hálásak voltak, a felsőbb osztályok pedig példásan vették tudomásul, hogy ez most a kicsiknek, kifejezetten az elsősöknek szól. Nem volt irígység, bekiabálás, durcás elvonulás. Maradtak, körbeálltak, figyeltek és örültek a többiekkel.
Itt könnyebben meg tudtam teremteni a jó hangulatot, amíg az igazgató úr a füzeteket osztogatta, mi máris összesereglettünk, és nagyokat nevettünk azon, milyenek a képek. Minden sorozatot azonnal meg kellett nézni, mindenki látni akarta, aztán rajta akart lenni, aki az előbb lemaradt. Együtt fotózkodni, összebújni egészen más volt, mint amikor az adatbázishoz az egyéni felvételeket készítettük. Ezekkel a fesztelen fotózásokkal is próbáltam szoktatni őket ahhoz, hogy ez lehet játék is, sőt így az igazi, azok a jó fényképek, ahol bátran, vidáman önmagukat adják. És lám, végül már a portrék is jól sikerültek!
A nagy ajándékos táska pedig még mindig nem ürült ki. Egy későbbi alkalommal a másodikosokat is felkereshettem és osztályfőnökükkel ebben az osztályban is mindenkinek adhattunk füzeteket!
A tanítónő és én elmagyaráztuk a gyerekeknek, hogy micsoda különleges dologban van részük. Van valahol egy távoli kis ország, ahol összesen annyian élnek, mint ebben a városban itt. És abban a távoli kis országban van egy kis város, Budapest, abban egy kis iskola, és abban kisgyerekek, aki éppen olyanok, mint ők. És ezek a gyerekek nagy szeretettel gondoltak rájuk heteken keresztül, amíg rajzoltak, beszélgettek, füzeteket vásároltak és csomagoltak. Ezek a magyar gyerekek azt szerették volna, hogy az ajándékkal örömet szerezzenek. Fogadják hát szeretettel!
A magyar diákok csoportképének megnézegetése után szemügyre vettük az ajándékokat is. Autós és focistás füzetek a fiúknak, állatos és virágos füzetek a lányoknak. És néhány labda, amit együtt használhatnak a többi osztállyal is. Elkezdődött az ajándékkiosztás.
Az alapítvány egyik budapesti munkatársa javasolta nekem emailben, hogy csinálhatnánk egy csoportképet köszönetként a magyar gyerekeknek. Így a másodikosokkal kivonultunk az udvarra és több fordulós, sok gyermeket megörvendeztető ajándékátadások megkoronázásaként elkészült ez a kedves csoportkép, amit a Megyeri Iskola a következő napokban az alapítványtól egy kis beszámolóval meg is kapott.
(Egyébiránt ez az ajándékátadás és fotózás volt, amit harmadik nekifutásra sikerült végre lebonyolítani, és amelynek a második sikertelen próbálkozása után baktattam a tornácon olyan elkeseredetten, tehetetlenül, amikor a kisfiú megállított azzal, hogy énekeljem el a magyar himnuszt, majd felvehettem, ahogyan ő énekli a kongói himnuszukat. )
A fényképezés után néhányakkal kicsit még együtt maradtunk. Az ilyen együttlétet mindig nagyon szerettem. Kimeríthetetlen kút a gyerekek szeretete. Ha körbenézel, és gyerekek vesznek körül, akkor újra és újra rájössz, hogy a világ igenis jó, és az ember lelke szép. Kár, hogy a gyerekek picik, kevésszer térdelnek le hozzájuk a felnőttek, hogy meghallják a finom kis hangjukat és a szemükben hajdanvolt magukra ismerjenek.
Végül a gyerekek apránként szétfutottak, én pedig örültem. És remélem, minden ajándékozó, támogató megérzi a képekből érkező örömöt és átéli, hiszen valójában az ő indíttatása, jó szíve, készülődése, felajánlása volt, aminek én kézbesítője lehettem!
Számomra nagy élmény volt az alapítvány munkatársait megismerve az első pillanattól érezni, hogy milyen elköteleződéssel, lelkesedéssel szolgálják ezt a szép ügyet, hogy milyen hitelességgel valósítják meg a nagy távolság és számos nehézség ellenére a vállalásaikat. A rájuk bízott küldemény mindig célba ér, és a rájuk bízott pénz jó helyre kerül.
Bátorítás és kedvhozás végett írom le, hogy magam is támogató szülő vagyok. Először 2011-ben éreztem úgy, hogy szeretnék legalább virtuálisan gondoskodni egy afrikai kisgyermekről, akkor az AHU nevű szervezet (Magyar Afrika Társaság) gyermektámogatási programjához csatlakozva segítettem egy etióp kislányt. Tavaly szeptember óta ismét foglalkoztat az örökbefogadás kérdése. Akkortájt kapcsolódtam be az alapítvány munkájába, és ahogy a Fenntarthatósági napon a látogatóknak lelkesen meséltem a "Fogadj örökbe" programról, mindinkább megakadt a szemem az egyik fotón a standunk tablójánál. Újonnan indult akkor a már régóta futó kongói projekt mellett, hogy etióp gyerekeket is lehet támogatni, mivel az alapítvány megállapodást kötött az Etióp Ortodox Egyház Gyermek- és Családügyi Szervezetével (EOC-CFAO). A szervezet igazgatója, Haile Yohannes az alapítvány elnökéhez, France Mutombo-hoz hasonlóan Magyarországon végezte tanulmányait. Az általuk Axum városában üzemeltetett St. Yared árvaház 129 lakója közül jelenleg 10 gyermek életének megkönnyítéséhez keresnek támogató szülőket a budapesti munkatársak. További részletekért érdemes felkeresni a következő oldalt: http://afrikaert.hu/hu/projektek/reszletek/62/fogadj_orokbe_etiopiaban/
A kenyér.
Érdemes belenézni ebbe a szempárba.
Nem az igazi gyermekem tudom. És nem is szeretném megzavarni az életét. De jó gondolni rá, a távolból szeretni és kívánni, hogy szép élete, jó sorsa legyen.
Ajándékozni, örömet szerezni, szeretni mindig jó. Legyen ez a bejegyzés köszönet mindazok felé, akik ezeket a kongói gyerekeket segítik, akik örökbefogadó szülők, vagy a Simba projekt kerítés építéséhez adományoztak, vagy a reggeliztető programot segítik. Azok felé, akik az etióp gyerekeket, akik a szabolcsi gyerekeket, a kárpátaljai gyerekeket segítik. Mindazoké, akik bárkit a környezetükben pénzükkel, idejükkel, erejükkel támogatni tudnak. Köszönet mindazoknak, akik észreveszik a nálukénál nagyobb szükséget, akik meg tudják osztani ha kevesük is van, akik sokszor csendben, észrevétlenül segítenek.
Adni jó és ahogy az Afrikáért Alapítvány jelmondata mondja: Segíteni kiváltság!
