Jóval később, 2019 tavaszán szőttem. Beszélni akkor még nem tudtam, de kiszőttem magamból. "Már akkor a Megbékélés sáljának hívtam. A szón azonban sokat gondolkodtam azóta. Pontos így, a szó és a szőttes is azáltal, hogy nem tükörsima a felszíne. A béke nyugalommal szétterülő, mintha nem nyúlna se vissza, se előre. A megbékélés viszont súlyos, nyomokkal teli. Különleges erő tartja össze a felszín alatti árnyakat. Nem látom vidámnak, de szép mégis a csend, önuralom, belátó szembenézés. Nyugalom van benne. Nem tagad, nem fojt el többé, nem menekül. Az emlék, veszteség, félelem, halál, mind egy-egy árnyalattá változik, megfest egy új identitást. Egy nem vágyott, de kapottat. Emlékével a szárnyaknak, az álmoknak.

A túlélő sajátos belső nyugalma ez, ami nem béke, de egy kisímuló tapasztalat, a bénító fájdalom, a fáradtság és a mégis megmaradottság rendíthetetlenséggé szilárdulása. Mozdulatlanság. Kiegyezés inkább, nem révbeérés. Nem öröm, nem felszabadulás. Elfogadás. A tényeké. A megváltoztathatatlan múlt, és a szükségszerűnek tűnő élet egyben látott helyzete. Illattalan és ismeretlen minden. Egyetlen szó marad fenn: az erő. Ebből kinőni furcsa föld, de ebbe kell új gyökereket ereszteni. Az újszülött első és egyetlen szava az erő. Ebből indul el egy újfajta létezés"

Ezt a szöveget pedig 2020 nyarán írtam. Addigra megjöttek a szavak és most úgy érzem, a mozgásba lendülés is.

Ma ugyanezt szőném és ugyanezt írnám. Átjár, kitölt végre! Ahogy szétterjeszkedik a belül formálódó lélegzetemben, az ereim faláig, érzéseket kelt, visszahoz az életbe és nem hagy teret sötét zugoknak, félelmeknek, nincsenek elhagyott részeim. Tudatos, teljes, egyensúlyt találó. Integrálja a szakadásokat és ellentétes irányba nézést, a sötétet és fényt. Jó. Jó nagyon

.

(Fotó: Lukács Judit, akinek a műhelyében szőttem)