A kongói misszió előtt az oktatással kapcsolatos feladatokra készültem inkább, de váratlanul belecsöppentem az egészségügybe, és rendesen el is merültem benne. Az élményeim nagyban hozzájárultak a harmadik itt töltött hét végére kialakuló mélypontomhoz, amely vízválasztó volt mentálisan. Nem is szeretném egyben rátok zúdítani a látottakat, inkább lássatok bele fokozatosan, kövessétek végig egy sorozaton keresztül.
Az egész úgy kezdődött, hogy az Afrikáért alapítvány elnöke értesített, hogy a második munkanapomon, amikor az iskolába megyek, bejön majd Tshava, hogy személyesen is megismerkedjünk. A kongói fiatalemberről már sokat tudtam, mert amikor nyár végén bekapcsolódtam az alapítvány munkájába éppen izgatott örömben voltak a budapesti munkatársak, várták a hírt, hogy a fiú megszerzi orvosi diplomáját. Tshava Tona Guelord története mindenkit magával ragad és lelkesít, aki megismeri. Két évesen veszítette el az édesanyját, majd az egyik testvérét és gimnazistaként az édesapját is. Nehéz sorban élt testvéreivel. A College Othnielben végezte tanulmányait biológia-kémia szakirányon, élve a lehetőséggel, hogy az alapítvány és a magyar támogatók segítségével más iskolákhoz képest sokkal kedvezőbben tanulhat. Fiatalon kibontakozott benne a vágy, hogy orvos szeretne lenni. Amikor leérettségizett, azzal a kérdéssel fordult France Mutombo elnökhöz, hogy próbálják meg lehetővé tenni számára, hogy egyetemista lehessen. Kongóban az oktatás minden formája sokba kerül, kevesen küzdik le az anyagi és kitartásbeli akadályokat, nagy dolog, ha valaki eljut az érettségiig. Még nagyobb, ha jók az eredményei és képes nekiindulni a továbbtanulásnak. Tshava eddig a pontig az alapítvány segítségével és a maga szorgalmának hála eljutott. Nagy kérdés volt azonban, hogyan is lehetne finanszírozni a több mint 1.500 dolláros éves díjat, ami fedezné az egyetemi tandíj, gyakorlati lehetőség, közlekedés, internet költségeit. Megrendítő, ahogy sok magyar támogató sietett a szükségben a nehéz körülményekből induló, de kitartóan küzdő fiatalember segítségére. Sokan részei a történetnek, ami Tshavát, az alapítvány munkatársait és a támogatókat összeköti. Kívülállóként is jó látni, miként fordulhat jóra egy árva gyermek sorsa, ha igyekszik, bízik és segítőkre talál.
Az alapítvány honlapján sok hír foglalkozott vele az elmúlt években, néhányat kiemelek itt, ha szeretnétek Tshavát közelebbről megismerni, a linkek alatt pedig a megismerkedésünk napján készült közös fényképet látjátok.
http://afrikaert.hu/hu/aktualitasok/reszletek/316/
http://afrikaert.hu/hu/projektek/reszletek/12/orvos_szeretnek_lenni/
http://afrikaert.hu/hu/aktualitasok/reszletek/582/
Tshavát nagyon hamar megszerettem. Csendes, alázatos, jóra törekvő fiatalember. A College Othniel első végzős évfolyamában érettségizett, majd amint lehetővé vált, megkezdte egyetemi tanulmányait, 2015 után szakmai gyakorlatokon vett részt és tavaly ősszel lediplomázott. Még ízlelgeti a Docteur Tshava megszólítást és alig hiszi, hogy álma valóra vált. Számomra, újonnan bekapcsolódó önkéntes munkatársnak is szívmelengető látni egy életutat, amely az alapítvány 15 éves munkája eredményeképpen bebizonyítja, hogy a sok kis támogatás képes sorsokat megfordítani. A Tshavával kapcsolatos korábbi hírekből, leveleiből két idézetet szeretnék itt megosztani:
"Tulajdonképpen volt bennem egyfajta lázadás az ellen, amilyen körülmények között élünk, és volt egy vízióm, hogy szerettem volna ebből kitörni, és más körülmények között élni, és ehhez meg akartam tenni mindent."
„Ha boldogulni tudnék az életben és megkapnám a megfelelő lehetőségeket, támogatni szeretném a szegényeket, árvákat, özvegyeket, segíteni őket, hogy visszataláljanak az életbe."
November eleji ideérkezésemkor éppen lázas készülődésben volt, hiszen az alapítvány meghívására a 15 éves évfordulóra decemberben Magyarországra utazhatott, hogy részt vegyek egy nagyszabású kongói egészségügyi projekt hazai előkészítésében. Megismerkedtünk, beszélgettünk, és örültünk, hogy tavasszal majd Budapesten is találkozhatunk. A történet viszont váratlan fordulatot vett azzal, hogy meghallottam, a beszélgetésünk után megy a kis rendelőbe, ahol dolgozik, és az egyetemre az utolsó tanulmányi ügyeket intézni. Kíváncsi, felderítő természetem kapott az alkalmon és megkérdeztem, elkísérhetem-e. Gondoltam, hogy érdekes lesz megismerni a helyszíneket, de mindkettő felül- vagy nem is tudom, talán alul- múlta a képzeletemet. Kongóban semmi nem az, amire készülsz. Azt gondolod, hogy kisebb, vagy szegényesebb, vagy szürkébb, vagy lassabb. De nem. Annyira más, hogy nem tudsz az otthoni fogalmaidból kiindulni. Mindig megdöbbentett, minden egyes élethelyzetben, hogy itt minden más. Nem ugyanaz a rendszer működik másképp, hanem egy teljességgel más rendszer működik kongói módon a maga menete szerint. Ezért is zavarba ejtő a segítségnyújtás, nem működnének az otthonról készen hozott megoldások. Itt van mindennek egy logikus rendje, működik, folytonos, élnek benne és vele, és te belecseppenve jó ideig csak állsz és csodálkozol. Sokkal könnyebb azt hiszem egy valóságot ismerni, ha már tudod, hogy más is lehetne, onnantól nagyon nehéz. Minderről külön írok majd, ha a kongói történetek végén összegzem a benyomásaimat.
E részben jöjjenek a szegénynegyedbeli kis rendelőben első látogatásomkor készített képeim.
Tshavával keresztülsétáltunk a főváros oly nagy részére jellemző szegényes utcák sokaságán és megérkeztünk. A rendelő pici, a tipikus hosszúkás kongói kenyeret már a szomszéd árusítja, jobbra a téglafal pedig szintén másik házhoz tartozik már.
A kapun belépve máris megérintett a szegénység. Poros kis udvar, ahol az érkező beteg várakozhat és hiányos hullámlemez kerítés a szomszéd felé.
Az egyik ajtón a kis épületbe lépve rögtön a kórteremben találod magad. Két ágy, egyik felett infúzió műanyagcsövei, másik felett moszkítóháló. Az emberek jönnek, mennek, leülnek, lefekszenek, az egyik beteg a másik látogatónak adja a helyet. Innen továbbmehetsz az udvarból nyíló másik kórterembe, az átjáró teleplakátolva kongói gyógyászati ajánlatokkal, termékekkel.
Tshava bekísér egy pár négyzetméternyi kis hátsó helyiségbe, ami közvetlenül a második kórteremből nyílik. Azt mondja, ebből szeretne a tulajdonos patikát csinálni. Se fal, se tető, se tisztaság.
Az egyetlen térhatároló, egy textilfüggöny félrehúzásával visszalépünk a nagyobbik kórterembe, ismerjétek meg ezt is. Ez a helyiség, ahol az orvos felírja a recepteket, egyeztet a várakozó, vagy lábadozó betegekkel. Szintén két ágy, szintén kis hely, szintén kongói állapotok.
A rendelőben van még egy helyiség, maga a vizsgáló. A másik kórteremből nyílik, a képek önmagukért beszélnek azt hiszem...
Látjátok az eszközöket, a higiéniai állapotokat? Látjátok a kis asztalt, ahol halomban áll minden, amire a gyógyulásodat bízhatod? Látjátok a piszkos falakat, a hátsó padon összezsúfolt ruhákat, ebédes lábast, a vizsgálóágyon hagyott tégelyeket? Látjátok, hogy ez az orvosi szoba bezárhatatlan? Könnyedén bemehet, kijöhet bárki, ellopva, elcserélve bármit.
Nézegettem a gyermekét az ölében tartó édesanyát. Mit éreznék a helyében? Miben reménykednék? Jó szívvel bemennétek egy ilyen rendelőbe, rábíznátok a gyermeketek egészségét, életét ezekre az eszközökre és állapotokra?
Itt sokan megteszik. Minden szegény ember. Mit is tehetnének mást? Kongó vidéki tartományai messze elmaradnak a fővárosi állapotoktól, Kinshasában pedig a jól élők kiváltsága a 21. századi emberi méltósághoz való jog. A hatalmas szegénynegyedekben élő milliók ilyen kis rendelőkbe mennek. Tshava munkahelye nem egyedi eset, teljesen tipikus példája azoknak a minden tizedik sarkon megtalálható, úgynevezett "centre medical"-oknak, ahová a lakosság java része jár. Pontosabban fogalmazva közülük is csak azok, akik ki tudják fizetni a vizsgálatokat. Ahogy az oktatás, az egészségügy is fizetős, az állam semmit nem biztosít. Betegség pedig van bőven. A trópusok nyavajái, a hiányzó gyermekkori oltások, a rossz táplálkozás, a szegényes lakókörülmények, a veszélyes utak és infrastruktúra, a megannyi fertőzés. A rendelő folyamatosan fogadja a betegeket, mindig ül valaki a külső várakozó udvarban is.
Ez a spontán látogatás, és a tapasztalás, hogy mind a betegek, mind az orvosok olyan nyugalommal, természetességgel mozognak ezek között az állapotok között, mert számukra ez a világ, ebben a koordinátarendszerben élnek ennek a 70 milliós országnak a kitörhetetlen korlátai között, olyan hatással volt rám, hogy elhatároztam, szeretném mindezt egy részletesebb riport keretében feltárni.
A kis rendelő után az egyetemre mentünk és este megírtam az alapítvány elnökének, hogy az lenne az ötletem, hogy csináljuk fotó és interjú sorozatot több egészségügyi szereplővel, többféle helyszínen, amely felöleli a képzést és a gyógyítás helyszíneit is. Ezekről az állapotokról nem elég csak szóban beszélni, ezt láttatni kell és megszólítani az európai embereket. Az alapítvány induló egészségügyi projektje és Tshava útjának további egyengetése miatt hasznosnak tűnő felvetésről lelkesen beszélgetni kezdtünk és France (elnök) kreatív szemlélete, ismeretségei révén hamar készen állt a terv, miként lehetne a Tshava elutazásáig hátralévő néhány hétben minél többet kihozni a projektből. A sorozat következő részeiben jobban megismeritek majd a kis rendelőbeli állapotokat, az egyetemet, egy nagy kórházat és egy egészségügyi régió központjának végtelenül nyomorúságos szenvedések között lévő betegeit.
Ez is mind hozzátartozik Kongó, és ezzel együtt a 3. világ képéhez, amiről az európai embernek tudnia kell, amikor bármiről ezekkel az emberekkel kapcsolatban véleményt alkot, amikor a saját jólétében él, amikor kikapcsolva a híradót lerázza magáról a távoli szenvedések hírét. És jó ismerni azért is, hogy a kis egészségügyi bejegyzés sorozat révén értsétek még jobban az alapítvány sokrétű munkáját, valamint az árvából az árvák orvosává lenni akaró Tshava történetét. Mindezzel folytatjuk majd.
