Kongói munkám egyik célja, hogy megismerjem az Afrikáért Alapítvány által fenntartott kinshasai iskolát és segítsem az aktuális feladatokat, továbblendítsem az elakadt projekteket. Az eddig itt töltött másfél hónap alatt nagyon sok időt töltöttem a gyerekekkel, tanárokkal és folyamatosan azon gondolkodom, miként lehetne az iskolát nem elsősorban infrastrukturálisan, inkább pedagógiai programját tekintve fejleszteni. Nagyon érdekelnek a gyerekek, végtelen csodálattal tölt el az a mindannyiukban meglévő egyediség, amivel különlegesebbé, többé teszik a világot. Az egyik államvizsgámra készülve választottam a tehetség témakörét, és nagyon bennem maradt, mennyire összetett folyamat és feladat hogy az adottságokat, a tehetségígéretet felismerjük, kibontakoztassuk. Különös kihívás ez itt a 3. világban, ugyanakkor kivételes lehetőség is, mert ezekből a gyermekekből lesznek azok a felnőttek, akik ennek az országnak át tudják írni a jövőjét. 

Sok mesélni valóm van az iskoláról, a legjobb lesz, ha több részes sorozatként ismertetlek meg vele benneteket apránként. Kezdjük most az elején. November 6-án, az első munkanapomon nagy várakozással indultam az iskolába, ez volt az első alkalom, hogy a hétköznapi hömpölygő tömegben - az engem azóta is árnyékként követő Papa Fellyvel - igyekeztünk iránytaxit fogni, hogy eljussunk az iskolába. Hatalmas hétfő reggeli tülekedés volt, számomra akkor még szokatlan fülledt meleg, sebesen igyekvő és a fejükön mindenfélét cipelő emberek. Megtettem az első lépéseimet a saras, bűzös szemétkupacokon keresztül. Ezeket kikerülni nem lehet, más út nem létezik, errefelé ezen a vegyes hulladéktengeren kell járni. Óriási volt a forgalom, alig kaptunk fuvart, és aztán is lassan haladtunk, az ütött-kopott iránytaxiban összezsúfolódva vártuk, hogy mozduljon az autósor. Mindenki hallgatott, hangtalanul gyötrődtünk és egymáshoz préselődve folyt rólunk a víz. Eljutunk az iskola utcájáig, az utolsó néhány sarkot gyalog megtéve először nyertem bepillantást abba, Kinshasa hatalmas városának ezen szegénynegyedében hogyan élnek az emberek. Szegénység, reménytelenség mindenütt.

A főúttól - az egyszerű házak között - három sarkot begyalogolva beléptünk a College Othniel területére a hátsó utca felől, ahol a La Providence árvaház is található. Néhány nevelő már ott köszönt, leültettek, kicsit beszélgettünk, majd bejelentették, hogy a gyerekek készen állnak, indulhatunk a velük való találkozásra. Már messziről hallatszott az énekük. Megkerültem az árvaházat, elhaladtam a hosszú, javításra szoruló kerítés mellett és feltárult előttem egy a kinti utcákhoz képest egészen más világ: az iskola rendezett udvara, a szép egyenruhában álló, kedves arcú gyermekek. Óriási élmény volt megpillantani őket! Készülődve vártak már, osztályonként sorban állva, hatalmas, lelkes hangon énekelve, tele a gyermeki lélek felvidító erejével, szépségével!
(Itt egy kis fényképezőgépet használtunk, ezért nem olyan jók a fotók, mint a többi posztban.)

Monsieur Bonaparte, az alsó tagozatosok igazgatója kísért be az udvarra és kezdett nekem mesélni. Az éneklés néhány perc után véget ért, egy kislány bátortalanul kilépett a sorból és picike lépésekkel virágot hozva elindult felém. A gyerekek nevében egy nagyon szép kis csokorral köszöntött! Később az árvaház kertjét bejárva láttam, hogy ezek a gyönyörű, sárga, lila és tűzpiros virágok mind itt nyílnak az épületek mellett.

Több, mint 300 gyermek az óvodai és alsó tagozatos képzésben, tele életerővel és pajkossággal. Csivitelnek, mozognak, nem lehet másképp beszélni hozzájuk, mint a láthatólag már jól bevált hangosbemondóval. Pindi, a hatodikos osztály tanítója beszél a gyerekekhez, elmondja, hogy mi a nevem, pár szóval bemutat bennünket egymásnak. Aztán szól, hogy menjek középre és beszéljek én is a gyerekekhez. Hozzá vagyok szokva, hogy sok ember előtt beszéljek, de ezúttal nagyon meghatódva szólok bele a hangosbeszélőbe, nem is lehet eléggé hallani. Pindi odajön és közelebb tartja, bíztat, hogy csak bátran, beszéljek hangosan! A franciámat próbálgatva elmondom én is röviden, ki vagyok, honnan jöttem, nagyon örülök, hogy itt lehetek, gyönyörű szép a kis virágcsokor és hogy itt maradok január elejéig, addig sok időnk lesz egymással megismerkedni, játszani.

A közös hivatalos, énekes köszöntésnek vége, a gyerekek rendezett sorai fellazulnak, összesereglenek körülöttem, amit egyáltalán nem bánok! :) Mindenki oda akar jönni a legapróbbaktól a nagyobbakig. Nagyon jó üdvözölni őket, belenézni a csillogó kis szemeikbe!

Azután sorra megismerkedem a tanárokkal is. A képen Youyou, a legapróbbakkal foglalkozó óvónéni, aki azóta nagy kedvencem lett.

A gyerekek továbbra is ott ácsorognak, egyre csak közelebb akarnak jönni, és ami a legédesebb, egyesével kezet akarnak fogni! :) Több száz picike fekete kéz, mosolygó fejecskék, hihetetlen rafinált frizurák, izgulva formálódó köszönések: Bonjour Madame Anne!
Odajön mindenki, és sokáig maradnak, nagyon jó együtt lenni a gyerekekkel.

Sípszó hallatszik – az itteni csengő -, és mindenki tudja, hogy kezdődik a tanítás. A gyerekek azonnal a saját tantermük felé fordulnak és elkezdenek bemenni. Az ovisok kis székeiken ültek a tornácon, most megfogják, magasba emelik és azokkal igyekeznek be engedelmesen a termükbe.
Bonaparte az igazgató bekísér a szobájába, elbeszélgetünk az iskoláról.

Ezután elindulunk az igazgató úrral és egyesével minden osztályban köszöntöm újra a diákokat és a tanárokat. Az ovisoknál kezdjük, aztán a következő teremben vannak az elsősök, és így tovább egészen a hatodikosokig, az alsósok legfelsőbb osztályáig. Pár percet időzünk csak mindenhol, de van idő rápillantani a táblára, a kis füzeteikre, könyveikre. Már várom, hogy az itt töltött hónapok alatt jobban is megismerhessem, mit és hogyan tanulnak. A végére marad az informatika terem, ami egyben az iskola működéséhez szükséges adminisztrációs irodaként is működik.

A College Othnielben az idei tanévben nagyjából 570 diák tanul. Hogy ezt miért nem tudjuk pontosan, erről később még írni fogok. A képeken látott ovisok és alsósok reggel 7:30-kor kezdik meg a tanulást és délig vannak az iskolában. Egy kis játék után aztán hazamennek és átadják a helyet a felsősöknek, akik 12:30-17 óráig használják a tantermeket. Az ő igazgatójuk Mama Therese, aki itt még ritkaságnak számító női vezetőként remekül fogja össze a szaktantárgyakat oktató tanárokat, valamint a nagyobb diákok osztályait. 

Az iskolai sorozat legközelebbi részében közelebbről is megismerhetitek majd az iskola történetét, nevének jelentését és a hihetetlen aranyos ovisokat! Később pedig szó lesz még a nagyobbakról is, bepillanthattok egy-egy afrikai tanórába és iskolai rendezvénybe.

Most búcsúzom azzal a képpel, amikor az első iskolában töltött napom délutánján véget ért az iskola, és a gyerekek hazaindultak. Kiléptek az iskola szép udvaráról, ismét vissza a szemetes utcákba, a szerény otthonaikba, de vidáman, a kis magyar szalaggal díszített iskolai egyenruhájukban és az aznap megszerzett tudásukkal is gazdagabban.