Nem emlékszem a férfi nevére, aki hat hete csuklik. Annyi rémlik, hogy osztrák lektor volt, el nem tudom képzelni, milyen tárgyat oktathatott a német nyelv és irodalom szakon, ahol a hitleri építészetről tartott prezentációmmal szereztem aztán érdemjegyet. E kapcsán, a blog nyilvánosságot kihasználva szeretném megjegyezni, hogy a Faszination und Gewalt című képes albumomat vissza kívánom kapni. Ha valaki észbe kap, hogy pár éve nála van, vagy tisztázatlan körülmények között került hozzá egy ilyen példány, kérem, feltétlen és mielőbb jelentkezzen nálam! Innen a diktátorok irányába is könnyen elkanyarodhatnánk - már csak amiatt is, mert legutóbb tegnap voltam egész napos szobafogságra ítélve politikai okokból -, de ezt hagyjuk későbbre. A kongói blogkoncepcióba azt írtam magamnak, az elnök úrról és a kongói demokráciáról alkotott véleményemet majd csak akkor írom meg, ha már a reptéren leszek. És persze akkor publikálom, ha Ferihegyen leszálltam. Maradjunk tehát egy kevésbé forró témánál. A víz. Pontosabban: egy vödör hideg víz.

Nos, a lektor tehát nem maradt bennem, se a neve, se a szemináriumának tárgya. De egy mondatát, amíg élek nem fogom elfelejteni. „És maguk biztos folyóvízzel mosnak fogat!” Ahogy erre visszagondolok, egyre inkább össze vagyok zavarodva, valójában miről is tarthatott nekünk órát. A lényeg, hogy ezt a mondatot most képzeljétek el azon a csúnya német nyelven! Nem baj, ha nem tudtok németül. Ha halandzsa is, amit képzeltetek, mondjátok ki, de olyan gúnyos, árjás felsőbbrendűséggel, kicsit köpködő pattogással! Valami ilyesmi lesz: „Sicher, Zähne, Sie, waschen! Pfuj!”  Ez tényleg felejthetetlen volt, megsemmisülve ültünk a hallgatókkal. A legjobban persze mindig a valós kritika fáj. Be kell vallanom, akkoriban folyóvízzel mostam fogat. De onnantól soha többé. Becsszó! 16 éve nagy csap elzáró vagyok. Most ugyanakkor nem csodálkoznék, ha elkezdenék valami gyönyörű zuhanyrózsákkal álmodni, egyre többet fantáziálok ilyesmiről.

November elején tudjátok, későeste érkeztem, és jelentősen rosszabbul beszéltem franciául, mint most. Volt egy mondata a háziaknak, ami jelentőségteljesnek tűnt. Két szót értettem meg belőle: toilette és bár. Jó néhányszor elismételgették, és egyre kreatívabban mutogattak is hozzá. Végül bólintottam, hogy értem: A mosdó a bárban van és éjjel nem mehetek ki oda egyedül. Bármilyen késő is van, keltsem fel Lorette-et, ő majd kikísér. D’accor – feleltem. Nem is akartam ellenkezni, kényszer ide vagy oda, eszembe sem jutna az első kinshasai éjjelemen a bárba kimenni egyedül. Végül a nagy út után békésen aludtam reggelig, már amennyire a fülledt melegben, villanyfényben és abban a szemfedélben lehetett.

Jóval később értettem meg, hogy a „la bas” annyit tesz, ott, oda, kint, távol, alul, lent, és így nagyon gyakran használják a legkülönfélébb összefüggésekben. Sokkal hamarabb, már reggel kiderült azonban, hogy a háznál van egy mosdóhelyiség, amit kívülről, egy a kerítés és házfal közötti keskeny sávon lehet megközelíteni.

Egyedül mentem végig azon a szűk úton és senki nem mutatta meg, mi is a használati utasítás egy ilyen kongói fürdőszobához. Jobbra nézve láttam, hogy egy egyszerű kerti csapszerűből csordogál valami víz, de egy vödörbe, ami a lefolyóra lett helyezve. Ebből kikövetkeztettem, hogy a csap és a csordogáló víz se tévesszen meg, itt vödörből mosdás van. A vödör már épp tele lett, elzártam valahogy azt a csapot. Balra nézve megpillantottam az icipici mosdót a sarokban, láttam, hogy nem lesz könnyű dolgom. És volt egy wc, de a hosszúkásan elnyúló kis térben úgy keresztbe helyezve, hogy a térdedre kell csukni az ajtót, ha használni is akarod és bezárkózni is egyszerre. Nem tudtam, hová tegyem le a dolgaimat, hol a helye itt egy neszeszernek, a tiszta törölközőmnek, örültem, hogy hoztam zsebkendőt és tanakodtam, hogy vajon mennyi vizet illik elhasználni egy mosakodásnál a vödörből.

Néhány nappal később szóltak, hogy kész lett a házban a fürdőszoba, innentől használhatom azt, ami jó hír volt, mert közvetlen a szobám mellett van. Ilyen lett:

A lényeg itt is a vödör. Ez a kulcs mindenhez. Ezt a vödörnyi vizet használjuk a wc leöntéséhez – mivel víz ugye annak a vízvezetékében sincs – kézmosáshoz, mosdáshoz és fogmosáshoz. Folyóvíz nincs. Illetőleg csak egy olyan értelemben, ami miatt az európaiak számára külön szócikket kellene írni a szó meghatározásához. Egyszerűen fogalmilag mást jelent, amikor a folyó víz pusztán egy szerzési forma, mindössze az, hogy a vödrödbe a víz nem darabáruként érkezik, vagy cseppenként mérik ki súlyra, hanem belefolyathatod azokon a napokon, amikor a vezetékekben éppen van. Ez messze nem jelenti azt, hogy folyathatod közvetlenül máshova is a vödrön kívül. Lefolyóba szigorúan nem. A testedre szintén nem. Nem azért, mert nem szabad, vagy mert luxus lenne, egyszerűen azért, mert lehetetlen. Nincs. Amennyi van, az olyan kevés és olyan kiszámíthatatlanul áll rendelkezésre, hogy a hosszútávú életben maradás törvénye diktálja, hogy vödrökben tartalékolni kell. Nem lehet csak úgy letusolni a jobb napokon, mert sosem tudod, meddig tartanak majd a rosszabbak, nem fogyaszthatsz el feleslegesen sokat. A zuhanyozás pedig innen nézve a feleslegből való gazdálkodás kategóriájába tartozik. Errefelé nem sok mindenből van felesleg, vízből semmiképp.

Ez a kedvenc kombinációm, fekete és zöld. Én már más vödörben és más kiöntőben valahogy nem bízom meg. Úgy tűnik, vannak rigolyáim. Ez a zöld kis kiöntő teljesen hozzám nőtt, az életem része lett. Önálló mértékegységgé vált. Egyharmad zöld kis kiöntőnyi a fogmosásra a kezed leöblítésével együtt, fél zöld kis kiöntőnyi evés után (merthogy többnyire kézzel eszem az itteni ételeket), háromnegyed zöld kis kiöntőnyi wc használat után alaposan beszappanozott kézre, 3-4 zöld kis kiöntőnyi wc öblítésre. Egyszerűen ösztönösen alakul ki az emberben a spórolás, és szinte észrevétlenül alakul a reakciórendszered, mire milyen praktikákat tudsz kitalálni a takarékos, de hatékony vízhasználat érdekében. Mint ahogy nem mindegy, hogy mozgatod a serpenyőt, amikor belecsurgatod a palacsintatésztát, nem mindegy, hogy forgatod a kezed, amikor rácsurgatod a vizet, hogy mindenhova elérjen. Apróságokon múlik a siker.

A vödör pedig valódi kategóriaugrás. Szinte minőségi különbség. Talán amiatt, mert a kis kiöntő funkcionális aktusok kelléke, a vödör viszont élvezethez juttat. A vödör víz magában hordozza a lehetőségét annak, hogy kényeztesd magad. Hogy abból a nagyobb mennyiségből – ami természetesen sosem lehet egy egész vödörnyi víz! – már megvalósíts a puszta tisztálkodásnál valami többet, már átéld, ahogy vékony erecskékben, kiszámíthatatlan útvonalakon végigfolyik az izzadt, poros testeden a víz. Ez élmény! Néhány hét a szegénynegyedben és az ember az ilyen pillanatokban megtanulja megélni a teljes jelenlétet, a pillanat tudatos élvezetét.

És mi történik, ha a vödörből elfogy a víz? Után kell tölteni. De honnan? A falicsapban nem mindig van víz. Időnként próbálgatni kell. Fel kell venni egy szokást, hogy jártadban-keltedben, de napszakonként mindenképpen próbáld ki, mi történik, ha megnyitod a csapot. Ha van víz, tölteni kell. Elő a vödröt, itt nem lehet színpreferencia, ami csak van, meg kell tölteni! Ha pedig a csapból nem jön, akkor mehetsz a vödrökhöz onnan pótolni, feltéve, hogy van bennük, mert amikor volt vezetékes víz, nem felejtetted el őket feltölteni. Eleinte megjelentem az üres vödrömmel és Lorette, az unokahúg feltöltötte, aztán felhozta a fürdőszobába. Utána szabadkoztam, hogy nem szeretném, hogy ő cipekedjen, majd felviszem én. Aztán rájöttem, hogy ezt nem bírja a vacak állapotban lévő csípőm, utána egyszer a lépcső legfelső foknál talán már elbizakodva szusszanni akartam, talán csak egy centivel emeltem fel kevésbé a vödröt, erre beleütődött a lépcsőbe és kiömlött jó néhány liter. Észrevétlenül takarítottam fel, csak a szívem fájt, kárba ment egy csomó spórolás. Talán ekkortájt, egyszerre lett elegünk a családdal abból, hogy az újdonsült emeleti fürdőszobába ennyit cipekedünk, és egy nap a fürdőszobába lépve nagy meglepetés várt.

A nagy fekete vödör. A kis kiöntőhöz és a vödörhöz képest ez már nem kategóriaugrás, hanem dimenzióváltás. A nagy fekete vödörrel sosem kerülhetsz olyan bensőséges kapcsolatba, mint az előzőekkel. A nagy fekete vödör sosem lehet a tiéd. Mégis - és talán éppen ezért – ő a legizgalmasabb. A nagy fekete vödörrel csak álmodsz, ha őszinte vagy magadhoz, elképzelted már, milyen lenne beleállni, összekucorodva belemerülni. A nagy fekete vödröt nem tudod kézbe fogni, nem tudod felemelni. Az mindig meghalad téged, ő maga az időn kívüliség. A sok, a többször, a legközelebb is. Nem garancia, de mégiscsak egy reménnyel roskatagon felvázolt jövő.
Egyszer fordult elő eddig, hogy levettem a fedelét készülve arra, hogy a kis zöld kiöntőmmel átmeregetek a fekete vödrömbe valamennyit, és döbbenten láttam, hogy üres. Lett mélysége, vége, szertefoszlott a „tartalék”. Lementem a konyhához és kiderült, sehol nincs víz már a házban. Negyedik nap nem volt víz a vezetékekben, és ez azért ritkaság, erre nem készültünk fel elég jól. Este volt, fáradtan értem haza és éreztem, hogy nagyon izzadt és piszkos vagyok. Egyszerűen annyi víz nem volt, hogy a kezemet megmossam. Higgyétek el, a kézfertőtlenítő gél és nedves törlőkendő nem ugyanaz. Semmi nem tudja pótolni a vizet. Sok minden van az életben, aminek az értékét akkor érzed meg igazán, amikor a hiánya átjár, amikor már nincs, amikor elveszítetted.

Itt az egyenlítőnél, különösen most az esős évszakban nagyon fülledt meleg van. Hullámokban adod meg magad a fáradtságnak és izzadásnak. Idegenekkel összezsúfolódva izzadsz az iránytaxiban, és az áram nélküli éjjeleken forgolódva izzadsz az ágyadban. Vágysz a vízre, a felüdülésre, a megtisztulásra.
Ha a fél vödörnyi vized megvan az esti mosdáshoz, akkor is jönnek még nehezítő tényezők.
A másik ellenség, az áramhiány. Sokszor zseblámpánál meregeted magadra a vizet és bízol benne, hogy mindent lemostál. Az indulás előtti csomag, adomány átvételkor kaptam az alapítvány elnökétől egy csomag háztartási kekszet, néhány műzli szeletet, egy fürdőpamacsot és egy körömkefét. Sokat sejtető összeállítás volt. A körömkefét kézbe véve azért kérdőn ránéztem. „Tudod Te, hogy milyen koszos leszel?” – csak ennyit mondott válaszképp. Már tudom. Sosem használtam fürdőpamacsot. Valahogy mindig azt képzeltem, hogy az egy baktériumtanya. Most örülök neki, a baktériumokkal már rég nem foglalkozom, a pamacs pedig segít legyőzni a gravitációt, amit a szeretett kis zöld kiöntőmmel olykor nehezebb lenne. A körömkefét is rendszeresen használom. Egy kedves családi barát figyelmeztetett az út előtt, hogy vágjam tövig a körmöm, mert nagyon sok piszoktól és ebből adódó kellemetlenségtől tudom megóvni magam. Jó, hogy kihangsúlyozta, ezt se vettem volna ilyen komolyan magamtól. Sosem szerettem rövidre vágni a körmeimet, ennek lett áldozata a zongorakarrierem is. A zenetanárnő ki tudja hányszor írta be az ellenőrzőmbe, Körmöket levágni!!!! – csak úgy sorakoztak a felkiáltójelek. Végül a körmeimet választottam a billentyűk helyett. Kongó előtt viszont meghajoltam. Többször vágtam már tövig a körmeim, mint ahányszor hajat mostam, mert elképesztően feketék tudnak lenni.

A víz és áramhiány mellett további nehezítés, hogy a fürdőszobában nem vagy egyedül. Eddig többféle bogárral, békával és gyíkkal mosakodtam már együtt. Őt már az ablakon kívül kaptam lencsevégre, farokkal kb. 24 centi és ha nem a zseblámpás mosdásnál nézed, látszik, hogy színes, kifejezetten szép.

Azt pedig ne felejtsük el, hogy hideg víz van a vödörben. Ez persze itteni szobahőmérsékletet jelent, nem akarok feleslegesen dramatizálni, de akkor is, minden alkalommal eltart kis ideig míg a kezdeti szisszenés után folyamatában tudod locsolgatni magad.
Mindez számomra semmi ahhoz a kihíváshoz képest, amit a hajmosás jelent. Férfiak ezt talán meg sem fogják érteni. Én egyszerűen nem tudok úgy hajat mosni, hogy beállok a zuhany alá és felülről a fejemre csorgatom a vizet. Én edzett derékkal hosszasan behajolok a kádba és akkor meg tudom oldani azt a több környi ezzel-azzal való bedörzsölést, ami egy női hajmosással együtt jár. Az ismerőseim tudják is, hogy nem vagyok oda annyira a hajmosásért, a szárítással együtt majdnem egy óra az ember életéből. Otthon még örültem is, hogy Afrikában a hajszárítást megspórolhatom majd.

Az első hajmosásom a szárítás elmaradása ellenére is elég hosszú ideig tartott. Folyamatosan új módszereket kellett kigondolnom. Honnan folyassam, hova térdeljek, hogy tartsam a fejem, hogy tudom jól kiöblíteni. Ha tudnátok, milyen sokat jelent, amikor egy erős sugarú zuhanyfejjel oda irányítod a vizet, ahova akarod, akár felfelé is, mint egy kis szökőkútból. Itt csak én voltam és a kis kiöntő és a gravitáció. A pamacs ezúttal nem tudott segíteni. Az első alkalom után két hétig nem is mostam hajat. Ha utánaszámolok, az ittlétem alatt eddig háromszor mostam hajat, ezen este még el fogok gondolkodni magamban…

Az élet örömei azonban mindenhol ott vannak, csak észre kell venni őket. Látjátok a különbséget az előző és a következő kép között? Egy nap a fürdőbe lépve éreztem, hogy valami megváltozott. Észrevettem, hogy a belépő rész teteje le lett csempézve! Tény, hogy sajnos nem lett méretre vágva a csempe, a vízszintes felület alatt egy sávban üres tér van, így pár nap elteltével – gondolom valaki épp a nehéz vödröt emelhette be –már törött volt az új csempés rész. Aztán egy újabb hét elteltével a hátsó fal is némileg le lett csempézve. Hogy miért épp addig, az rejtély a számomra. Ez azt hiszem, már így marad.

Hosszú ideig nem is tűnt fel, mennyi minden hiányzik még így is az otthoni fürdőszobához képest. Látjátok, itt nincs kisszekrény, törölközőtartó, tükör, semmi, ahol berendezhetnéd a kis kellékeidet. De itt talán nincs is annyi apróság és kacat, mint otthon. Az emberek jobban megvannak az számtalan csodaszer nélkül.

Éppen egy hónapja éltem már a vödrös világban, amikor az alapítvány Global Talent programja kapcsán (erről is írok majd még) az egyik kollégámmal ellátogattunk egy irodába beszélgetni valakivel. A város egy másik részén volt, közelebb a centrumhoz. Az irodában padlószőnyeg, légkondicionálás, tárgyalószoba. A visszaindulás előtt még jeleztem, hogy várjanak kicsit, elmennék a mosdóba. Azt hiszem sokat vártak. A magam számára is furcsa, leírni még furább, de higgyétek el, egyszerűen mozdulni sem bírtam, ahogy megláttam azt a zuhanyt. Otthoni szemmel nem számítana különlegesnek, a csöve kívül futott a falon, de mégis zuhany volt. Magasan egy széles zuhanyfej, nem tudtam levenni róla a szemem. Elképzeltem, hogy megforgatom azt a csapot, elkezd folyni a víz, aláállsz, nem görnyedsz, nem csak kis adagok érik a bőrödet, elengeded magad, relaxálsz. Még így, karnyújtásra a beteljesületlen álomtól is nagyon jó érzés volt. És ahogy a csövek útját követtem felfelé, megláttam azt, amire akkor szavakat nem tudtam találni. A bojler. Úgy bámultam, mint aki a csodát lát. Szépnek találtam, különlegesnek, érdeklődéssel nézegettem a részeit, a kis lámpáját. Szerettem volna megtudni, hogy is működik, én mindig babáztam, nem figyeltem az ilyen műszaki dolgokra se kicsi se nagy koromban. De most megértettem valamit. Megértettem, hogy a bojler mivel járul hozzá az emberiség boldogságához, az egyéni elégedettség érzéshez. A meleg víz gondolata úgy hatott rám, hogy sokáig nem mozdultam, csak néztem azt a bojlert. Tudom, hogy ez túlzásnak tűnik, én csak azt tudom leírni, hogy hirtelen kiszakadva egy budapesti komfortból a nap mint nap spórolós, hideg vizes, vödrös mosakodások után mit tapasztaltam magamon. Számomra is döbbenetes volt a reakcióm. Mert ideérve alkalmazkodsz, nem panaszkodsz, megszokod. De váratlanul szembesülni azzal, hogy más is lehet, és másnak ez most is elérhető, az sok gondolatot ébreszt az emberben. Szeretném, hogy ne múljon el majd belőlem ez az érzés, hogy ne üres frázis legyen, amikor a vízről, a magam jólétéről gondolkodom, hanem nap mint nap hálát adjak, ameddig megadatik, hogy van ivóvíz, bármikor folyóvíz, meleg zuhany, pihentető kád. A termálfürdőinkről nem is beszélve. Indulás előtt még kiváltottam a szokásos fürdőjegyem, ezúttal a Széchenyibe. Főleg reggelenként szeretek odajárni, amikor még nyugalom van és olyan friss, fürge fények játszanak a márványoszlopokon ahogy fodrozódik a víz. Szép emlék. Azután a vízilovakra is gondoltam. Otthon még az állatkerti vízilovak is abben a termálvízben fürdenek, nem is csoda, hogy olyan szaporák, hogy az európai állatkertek példányainak szinte mindegyike rendelkezik magyar felmenőkkel. Irigykedve gondoltam rájuk. Micsoda luxus. Órákig dagonyázni az előkelő nevű Szent István forrás meleg, gyógyító vizében.

Tényleg hosszan lehettem a fürdőszobában, de türelmesen megvártak. Azóta is sokszor gondolkodom a vízen. Nem csak mosdás közben. Amikor főzünk, takarítunk, iszunk, mindig előkerül, és mindig nagyon másként, mint ahogy otthon használjuk. Hiányzik a háztartásokból, hiányzik a rendelőkből és hiányzik a mezőgazdaságból. Ez olyan tény és adottság, amihez jelenleg csak alkalmazkodni lehet. Talán egyszer valami változhat majd.

Mindenesetre ígérem, karácsonyra megmosom a hajam.

Ti pedig az ünnepi készülődés, sütés-főzés közben gondoljatok azokra, akiknek ivóvizük sincs, nemhogy zuhanyozni vagy fürdeni tudnának. Pláne nem ivóvíz minőségű vízzel. A nagy dolgok igenis a kicsikkel kezdődnek el. Talán csak egy fogmosás, amikor megáll a habos kezedben a fogkefe és életedben először másként nézel arra a lefolyóba áramló tiszta vízre…