A kinshasai szegénynegyedben található College Othniel-t bemutató sorozat első részében ígértem, hogy a folytatásban az iskola történetével és az óvodásokkal fogunk közelebbről megismerkedni. A mai épület, oktatási struktúra 15 év munkájának eredménye, amelyben sok nehézség, küzdelem, építkezés, fokozatos fejlődés és sok önzetlen támogató benne van.

Az Afrikáért Alapítvány elnöke és néhány munkatársa 2002-ben járt első tényfeltáró útján a kongói fővárosban, hogy feltérképezve az aktuális helyzetet, szükségeket, kijelölje a támogatandó projekteket. Az alapítvány küldetésének megfogalmazásakor lefektették, hogy az oktatást kiemelt területként kezelik, ezért is kerestek fel egy korábbról már ismert iskolát. A látogatás súlyos gondokat tárt fel, amely nem hagyta nyugodni a munkatársakat. A kis intézményt egy romániai születésű, később Ausztriában élő misszionárius bácsi indította útjára egy bérelt épületben, amelyben öt helyiségben működött az általános iskola. Már az első tanév végére megmutatkozott azonban, hogy a szegénynegyedben lakó családok nem tudják megfelelően fizetni a tandíjat, és az Európából érkező pénz önmagában kevés a pénzügyi stabilitáshoz is, nemhogy a szervezetileg optimális működéshez. Az alapítvány azonnali segéllyel igyekezett rendezni a bérleti díj és tanári fizetés elmaradással küzdő iskola gondjait, amelyben akkor 200 gyermek tanult. A Magyarországról érkező rendszeres támogatás talpra állította az iskolát, a következő tanévre már 400-an jelentkeztek, a helyi vezetés, üzemeltetés azonban továbbra is szervezeti gondokkal küzdött. Így 2004-re megérett egy nagy döntés, amelynek eredményeképpen az alapítvány átvette az intézményt és fenntartóként kezelte tovább.
Az alapító misszionárius engedélyével a College Othniel név továbbra is használatban maradt. Othniel az Ószövetség első bírája, neve annyit jelent, Isten ereje. Erre az erőre szükség is volt az elkövetkezendő években mindvégig. Már az átvétel utáni új korszak elején óriási változások indultak meg azzal, hogy meghirdették a tandíjmentességet. Kongóban az állam nem biztosítja az ingyenes oktatást, amely a társadalom szegény sorban élő többségében azt eredményezi, hogy a gyerekeknek csak kis része jut el iskolába. Különösen a szegénynegyedek sokgyermekes családjai számára megoldhatatlan, hogy gyermekeiket tanévről tanévre beírassák, taníttassák. Az ingyenes oktatás hírére 800 gyermek iratkozott be, aminek következtében a meglévő épülettől néhány sarokra egy másik ingatlant is bérbe vettek. Az új helyiségek lehetővé tették, hogy a felső tagozatos oktatás is beindulhasson. Megmutatkozott, hogy a családok szeretnék taníttatni a gyermekeiket, és ha anyagi okok ebben nem korlátozzák őket, akkor a környékről ilyen nagy számú gyermekek sokasága érkezik, hogy fejlődhessen. France Mutombo elnök víziója alapján megkezdték az előkészítését annak az álomszerű tervnek, hogy az egymástól elkülönült és ezért a napi tevékenységek összehangolásában nehézségeket okozó bérlemények helyett saját tulajdonú, megfelelően kialakított épületben folytassák az oktatást. Számos magyar ember nagylelkű adományával vált lehetővé, hogy az alapítvány megvegye a telket, majd további számos támogató révén felépült az első, máig használatban lévő épületszárny. Így találta meg végső otthonát a négy év alatt nagy ütemben fejlődő intézmény, ahol 2008-ig fenntartották a minden gyermekre vonatkozó teljes tandíjmentességet, és napjainkig több ütemben fejlesztették az épületet, berendezését és környezetét. (A felsősöket bemutató részben több szó lesz az épületről és az újabb szárny kialakításához a Magyar Külügyminisztériumtól érkező segítségről is.) A sokgyermekes családok számára ma is nyújtanak ingyenességet, a tandíj pedig jelentősen alacsonyabb a fővárosban megszokott összeghez képest, így esélyt jelent a szegényeknek is a tanulásra.

Három évvel ezelőtt indult az óvodai képzés, így ez a legfiatalabb tevékenységi ág, amelyet a közeljövőben felszereléseiben, módszertanában fejleszteni szeretnének. Madame Youyou vezetése alatt 18 kis óvodás vesz részt a képzésben az idei tanévben. Az egyik legfontosabb feladat, hogy a gyerekek megszokják, az otthon használatos lingala nyelv helyett az iskolában a franciát kell ügyesen használniuk, hiszen így lesznek képesek lépést tartani az évek folyamán egyre komplexebbé váló tananyagokkal. Az első alkalommal, amikor ellátogattam az órájukra, éppen a kerek formák rajzolásával ismerkedtek. Ezekből alakulnak majd a későbbi tanítónénik kezei alatt az A és O betűk.
Madame Youyou hatalmas szivaccsal a kezében mutatja meg, milyen a szép kör, és miért nem jó, ha az ív nem záródik be, vagy kunkorosan folytatódva csigavonallá alakul.

Aztán jöhetnek az önként jelentkezők. Ki szeretné kipróbálni, hogy megy neki a kör rajzolása? Sok a jelentkező, a gyerekek lelkesek. Van, aki rendezett megjelenésében biztos kézzel, gyönyörű kört ível a táblára.

És van, aki próbálkozik, de a kis keze nem engedelmeskedik úgy, ahogyan szeretné. Törlés, újra próbálkozás. Ismét hosszú, elnyúlt szappanbuborékféle alakul, így az óvónéni megfogja a kisfiú kezét és együtt rajzolják meg a kört. Többször is egymás után, hogy a kezecske megszokja a mozdulatot és összekapcsolódjon a fejében a kép a rajzolás irányával.

Míg mindenki sorra kerül, az óvónéni előkészíti a kis asztalokat, papírokat és ceruzákat. A gyerekek székecskéikkel közelebb húzódnak és figyelmesen várják, mi lesz a feladat.

Youyou felrajzol még néhány szépséges karikát és elismétli, mire kell figyelni, mitől lesz ilyen, aztán a gyerekek nekilátnak a gyakorlásnak. A második fotó bal szélén láthatjátok a karton dobozt, amely az óvoda kincsesbányája. Ebben vannak az összes javaik, a kis eszközök, amiket a foglalkozáson fel tudnak használni.

Egy tiszta lap mindenkinek. Azonos feladat és mennyire eltérő megvalósítás. 3-5 éves kisgyerekek. Milyen jó lenne már most figyelni őket, a bennük rejlő képességeket, egyedi készségeket. Tanúja lenni annak a csodának, ahogy kibontakoznak. Mindig úgy képzelem, a gyermekek a felnőttek rohanó magaslataiból mint kis bábok, de ha melléjük telepedsz, ha a szemükbe nézel és csendben rájuk figyelsz, már nagyon hamar megláthatod, mi készülődik odabent. Szárnyak bontakoznak és színek sokasodnak. Mindőjükből csak egy van, egyetlen megismételhetetlen remekmű, akiből gyönyörű pillangó lehet.

A körökkel teleírt lapokra az óvónéni körbejárva mindenkinek ráírja a nevét: Je m’ appelle Chancel, Je m’appelle Alicia. A foglalkozásokon elkészülő rajzokat Youyou összegyűjti, majd a trimeszter végén a szülők egyben megkapják és otthon végignézhetik.

10 órakor vége a koncentrációt igénylő foglalkozásnak, akkor a gyerekek előveszik kis uzsonnáikat. Kis csokoládés drazséval készültem nekik meglepetésként, aminek nagyon örültek.

Emlékeztek még az elfutó vonalat húzó kisfiúra? Mindkét kezét kérlelőn tartja. Megtudom, hogy neki szinte sosincs uzsonnája, a családja nem tud mit vele küldeni, aznap is étel nélkül érkezett. A zacskóban maradt csokigolyókat mind neki adjuk, ezekkel telepszik le ő is eszegetni a többiek közé.

A karácsonyi szünet előtt beálló hetekben egyik feladatom volt a tanulók lefotózása, ami mind az iskolai nyilvántartáshoz, mind az alapítvány diák- és árvatámogatásához fontos. Az egyik kollégámmal sok száz friss fényképet készítettünk. Nem könnyű ez a fotózáshoz nem szokott gyerekek között. Az ovisokról is vegyesen készültek a fesztelen, ijedt és morcos képek. Szeretem ezeket a portrékat, arcocskákat, néhányat megosztok veletek. (Az afrikaert.hu oldal Fogadj örökbe menüpontjában folyamatosan látjátok a diákokat, akiket támogatni is lehet az oktatásukhoz való hozzájárulással.) Sokszor nézegetem az óvodások vonásait, szemeit, gondolkodom az érzésekről, élményekről, a gyerekkorról, ami kiolvasható belőlük. 3, 4, 5 év élettapasztalata, a lenyomat, amit az őket körülvevő világ hagy bennük.

Nagyon izgalmas a számukra, amikor együtt végig nézzük a telefonom képernyőjén a képeket. Mind odasereglenek, körülvesznek, nevetnek, csacsognak, a közös fényképnézegetés nagyon jó mókának bizonyul. És hirtelen az az ötletem támad, mi lenne, ha egyetlen érintéssel megfordítanám a kameraállást és megnéznénk magunkat ebben az összebújt gyűrűben. Nem éles, nem fényes, de nagyon édes! Szerintem :)

A gyerekek ezután már szabadon játszanak, kiszaladnak az udvarra és élvezik a szabad teret, a mozgást. Fél 12 felé indulnak majd haza.
A teremben maradva még elbeszélgetek az óvónénivel, milyen témákat vesznek sorra, mi a tanéves vezérfonaluk. Sok témát dolgoznak fel beszélgetéssel, színezéssel. Az első szemléltető kép, ami előkerül mi is lehetne más, mint egy mangó fa. Az iskola és az árvaház területén is van egy-egy termetes példány, aminek érett gyümölcsei mindig megörvendeztetik a gyerekeket. A konyhai eszközök legfontosabbjai a hatalmas fa mozsár, a vödör és a faszenes főzéshez használt vas henger. A főzőlap a legtöbb óvodás számára azt gondolom ismeretlen, mint ahogy az üveg talpas pohár is. A harmadik képen elektromos eszközök. Erről jó tudni, bár a szegénynegyed otthonaiban az áramhiány miatt biztosan nincsenek jelen, de a műveltséghez és egy szép jövő reményéhez hozzátartoznak.

Az első trimeszter témasorát látjátok az alábbi képen. A nagy témákon, mint iskola, család, emberi test, naptár kisebb altémák szerint haladnak át, sorra véve az osztályterem, családtagok, szokások, egészség és táplálkozás, napok, órák szavait, fogalmait, eszközeit. Az egyes tananyagokat a hét napjaira meghatározott módon, különböző készségeket megmozgatva dolgozzák fel, a zene, mozgás, matematika eszközeit felhasználva.

A segédanyagokat az óvónéni legnagyobb gyermeke, a rajzszakos iskolába járó nagy fia készíti, ezeket színezik, ezek a szemléltető eszközök, amik a falakra ragasztva a teremben maradnak akkor is, ha a termet délutánonként a felsősök használják matematika vagy szabás-varrás szakoktatásra. A ragasztószalagokból látható, melyik színeket tanulták meg az óvodások eddig.

Én még az új helyzet által bennem felvetődő milliónyi kérdésen gondolkodom - ahogy ez Kongóban velem nap mint nap megesik- , amikor Madame Youyou teljesen meglep egy ajándékkal. Maga készítette a számomra színes fonalakból ezt a baglyot. Az óvodapedagógiával és fejlesztéssel kapcsolatos kérdéseim egyelőre nyitva maradnak. Egy másik válasz érkezik, egy megerősítés, hogy ezek a nehézségek között élő emberek milyen jószívűek, kedvesek, vendégszeretők velem ismeretlen idegennel.

Egy másik alkalommal meglátogatva a foglalkozásukat azt látom, ahogy éppen az 1-es számot tanulják. Az óvónéni pontsorral előrajzolja a formát, a gyerekek pedig a táblához mennek és összekötve a pontokat, megtanulják a vonal irányát és az arányokat. Ezt követően szabadkézi gyakorlás a táblán, és – papír híján – ezúttal a kis asztalokon.

Ha majd újra Magyarországon leszek, és nem lesz gondom az áram és internet korlátozottságával, feltöltök ide is egy kis videót, nagyon helyesek a gyerekek, amint vidáman mozogva egy mondókát mondanak.

A Kongóban töltött két hónap alatt a legfőbb célom a helyzet megismerése, a csendesen, nyitottan, alkalmazkodva való helyi emberek közé való beépülés, hogy befogadjanak, megnyíljanak, hogy megértsem őket. Még gyűjtöm a kérdéseket, hogy idővel, ezekre tudjak jó válaszokat adni, és véletlenül se úgy akarjak segíteni, hogy az európai megoldást sablonként húzom rá az itteni helyzetekre. Sok minden más, sok minden nehezen elviselhető, sok minden nehezen érthető. Kultúrák között közlekedni csak óvatosan és tisztelettel lehet. Nem lehet kontextusaiból kiragadni egy óvodai termet, egy módszertant, egy gyerekfejre való erőteljes koppintást. Elejétől kezdve úgy érzem, a feladatom most a megfigyelés. Ezt követheti kiértékelés, megoldás keresés és segítségnyújtás, speciálisan adaptált fejlesztés. Kongó és Magyarország között nem csak térbeli, hanem időbeli távolságot is át kell hidalni. Ahogy a vizes írásban előjött a környezettudatosságban néhány évtized alatt megtett nagy utunk, a gyerekek kapcsán minduntalan szűk két évszázadon gondolkodom. Milyenek voltak nálunk az óvodák az 1800-as évek elején? Semmilyenek. Nem is voltak. Senkinek eszébe sem jutott a kisgyerekeket így számba venni, értük erőfeszítéseket tenni. Ehhez Brunszvik Teréz kellett. És milyenek voltak a már elterjedt óvodák még a 20. század első harmadában is? Továbbra is harcolni kellett a gyermekekhez méretezett bútorokért, a fejlesztő játékokért, a kidolgozott óvodapedagiai módszerek alkalmazásáért, a gyermekek tiszteletéért. Ehhez Maria Montessori kellett. Nagyszerűen mutatja be a fasizmus idején is elveiért kiálló, fájdalmas sorsú nő történetét "Az egy élet a gyermekekért" című film, a közelmúltban néztem meg, nagyon jó szívvel ajánlom mindenkinek!

Nagy tisztelője vagyok Brunszvik Teréznek. Csodálatos nő volt, ahogy felismerte azt, hogy a 19. század viszonyai között olyan halandó, nagyrészt kis korban betegségekben elszenderedő gyermekek milyen nagy értéket jelentenek. Hirdette, hogy védeni kell őket, óvni, nevelni. Nem csak a már felnőtt, életben maradt nagyokkal kell foglalkozni, hanem a 2-6 éves gyermekekre kiemelkedően fontos figyelmet fordítani. Micsoda áttörés az 1828-ban az édesanyja házában létrehozott első óvoda. Az „Angyalkert” nemcsak nálunk, hanem egész Habsburg birodalomban, és ezáltal Közép-Európában az első kisdedóvó intézet volt. E modellből indultak a környező országok első óvodái is. Micsoda bátorság egy ilyen küzdelmes, új utat mutató sorsot vállalni. Micsoda elhivatottság egy magyarul nem is beszélő nemes asszonynak a hazája javáért hosszútávon beérő magocskákat vetni akkor is, ha sokan támadják, vitatkoznak vele. Írásai közül sok azonban magyarul született, néhány gondolat, amit tőle olvasni szeretek:
„A korai nevelés a legfontosabb. Amit az ember gyermekként lát, az segíti egész életében, hogy a jó felé orientálódjék."
„Nevelés teszi az embert, és az ember a hazát.”

Én ebben nagyon hiszek. Az új évben az Anima Program- és Utazási irodában tavasztól újra szeretném indítani az iskolásoknak szóló speciálisan kidolgozott, élménypedagógiai módszerekkel, interaktívan nevelő kirándulásokat. Izgalmas témákat kínál ehhez a 2018-as év. A művelődéstörténetet kedvelő felnőtt utasokkal pedig ellátogatunk majd Martonvásárra is országjáró útjaink alkalmával, nagyon izgalmas és üdítő lesz a program, ezt előre ígérhetem! Én szerelmes vagyok Martonvásárba, a kastély fehér romantikájú csipkéibe, a mocsári ciprus formáiba, a kis szigeten felcsendülő Beethoven muzsikába, a megújult Óvodamúzeumba, és ennek a nemes asszonynak az eszméibe. Munkatársaimmal az utat megszervezzük, hamarosan kihirdetjük és már nagyon várom, hogy együtt kiránduljunk!

Kongó pedig a szívemben jön majd velem haza, és biztos vagyok benne, hogy az alapítvánnyal együttműködve a következő években megvalósíthatunk néhány óvodai és iskolai pedagógiai fejlesztést, ami ezeknek a felnövekvő gyermekeknek a gazdagítására, pillangó szárnyaik kibontásának segítésére lesz. A színes, szabadon repülő pillangóktól pedig szebb lesz ez az egész ország itt Afrika szívében.

A tizenkét milliós fővárosban a központban vannak aszfaltozott utak, a kiterjedt elmaradottabb részeken azonban csak egy-egy főút szeli csak át a kerületeket, ezeken zajlik a járműves forgalom. Állami tömegközlekedés annyiban létezik, hogy egyes útvonalakon lassan haladó, túlterhelt buszok teszik meg a városon belüli hosszabb távolságokat, amelyekre a legnagyobb tereken fel lehet szállni. (Hogy leszállni hogy lehet, azt nem tudom, rengeteg ember préselődik össze a zsúfolt buszokon.) A tehetős rétegnek vannak saját autóik, az útviszonyok miatt jellemzően terepjárók, de Kinshasa legnagyobb részben szegénynegyedekben élő lakossága úgynevezett iránybuszokkal, iránytaxikkal és motorokkal közlekedik, illetve rengeteget gyalogolnak is az emberek. Ismerkedjünk meg most közelebbről az iránytaxik világával!

Sok millió ember közlekedik nap mint nap a kevés járható úton, ezért óriási dugók alakulnak ki. Jellemzően minden utad alkalmával várakoznod kell egy-egy szakaszon, ahol csak lépésben lehet haladni, vagy teljesen megáll a kocsisor. Ha nagyobb távolságot teszel meg a városban, könnyen veszíthetsz órákat is a valóban elképesztő méretű és állandósult dugókban vesztegelve. Ehhez persze hozzájárul az is, hogy a nagy utakon sincsenek igazán felfestések, az áram problémák miatt érthetően nincs általánosan kiépült jelzőlámpa rendszer és útjelző tábla is csak elvétve. A teherautók, buszok, személyautók, és motorok elképesztő raja cikázik minden irányból, sokszor alig kibogozható közlekedési gubancokat okozva.

Pedig nagyon „gazdaságosan” utaznak, látjátok, itt nem találkozni azzal a jelenséggel, hogy egy ember ül egy autóban. Az iránytaxikban és iránybuszokban végképp nem. Ezekben maximális a kihasználtság. A kis autókban általában 6 felnőtt utazik és befér még 1-3 gyerek. (A motorokról és kisbuszokról később külön lesz szó.)

Az autók siralmas állapotúak, mintha egy roncstelep járná az utolsó haláltáncát. Zörögve vánszorognak az autóvázak, romokban a karosszéria, kitörve a lámpák, sok szélvédő pókhálósra törve, ablakok ragasztószalag szőttessel pótolva. A belső komfort sem marad el a külcsínytől, szakadt, foltos huzatok, működésképtelen ablakemelők, kerregés, lengéscsillapítás nélküli zökkenések és néha szűretlenül kigomolygó füst.

Az autók gyakorta lerobbannak. Nem szokott nagy gond adódni, egy kis összefogás általában segít a helyzeten. Szépen kiszállnak, a környékből is odajönnek és együttes erővel betolják a kocsit.

Talán már feltűnt a képeken, milyen sok a Toyota a járművek között, a személyautók és a kisbuszok nagy része is az. Hihetetlen mennyiségű, mintha a márka világon lévő összes kivénhedt darabját idehoznák, Kinshasa valóságos Toyota temető. Hajókon hozzák be az kocsikat Japánból, Belgiumból, Németországból óriási konténerekben. Az autók nagyobb része jobb kormányos, de van azért bőven balkormányos is, a nálunk is ismert jobb oldali közlekedést ez nem zavarja meg. Az eleve ütött-kopott kocsik az itteni használattól még jobban tönkre mennek. Az utak annyira rossz állapotúak, vagy eleve burkolat nélküliek, hogy ha nem terepjáróval közlekedsz, már néhány hónap használat is éveket vesz el az autód élettartamából. Az egyik szakaszon, ahol nap mint nap járok, van egy elég izgalmas rész, ezen átkeltem már autóval, motorral és mindkettővel sötétben is. Mindig drukkolok, hogy ne pont alattunk szakadjon be, ne billenjünk bele a lukba rossz keréknyom irányt választva.

 Az üreg maga a csatornahálózat, ami a mostani esős évszakban nagy igénybevételnek van kitéve. Az esőzésről külön írok majd, a csatornákra ott visszatérünk.
Ha nem felel meg számodra a megszokott szakaszon való közlekedés és van plusz pénzed, megbízást adhatsz extra fuvarra, ez az expressz, ami lényegében a mi taxi fogalmainknak felel meg. Csak téged visz, onnan és oda, ahová szeretnéd, és ha akarod, meg is vár, míg elintézed a dolgod, hogy együtt tovább menjetek. Háromszor én is utaztam így, az első alkalommal aznap, amikor az iskolába mentünk, sok volt a csomagunk az adományok miatt, így érdemes volt háztól házig közlekedni. Az iskola főbejáratánál tett le az autó (én hátulról, az árvaházi kert felől szoktam munkába érkezni), és ahogy kiszálltam, a környékbeli gyerekek szoborrá merevedve néztek. Az alapítvány önkéntesei miatt az iskolások rendszeresen látnak fehér embert, de a szegénynegyedbe egyébként senki nem jönne és pláne nem maradna. Az egész eddigi közel két hónapos ittlétem alatt csak a belga nagykövetségen (ahol a konzuli védelemért bejelentkeztem) és két kiemelt turisztikai látnivalónál láttam fehér embert, a nyomorúságos utcákon senki fehér nem jár, ide nem közlekedik, iránytaxiba nem szívesen ül.

Az ilyen különleges szolgáltatások igénybevételétől eltekintve a nevéből is adódóan az iránytaxik egy adott szakaszon közlekednek, ezeken haladnak oda vissza. Neked az irányt kell tudnod, mint egy metróra szállásnál a végállomást, ez alapján talál egymásra sofőr és utas. A végállomásokon külön foglalkozásként űzik a rikkancskodást, úgy vettem észre, ők nagyon hasznos láncszem a folyamatban. Mivel óriási a dugó és a tülekedés, sokat gyorsít a közlekedésen, ha van, aki a töltést flottul intézi. Amint egy kocsi megérkezik, míg a sofőr visszafordul és irányba áll, a rikkancs már összegyűjti a szükséges utasokat, fél perc alatt beszállnak és már indulhat is az autó. A sofőr meg sem szólalt, ki sem szállt, semmit nem kellett tennie, és már indulhat is a következő maximális létszámú társaságával. A rikkancsnak úgy láttam, mindig 100 kongói frank jár, ez kb. 18 Ft. Ez a működési elv például teljesen jól ki van itt találva, szükséglet, megoldás, hatékonyabb közlekedés, megélhetés. Spontán működő dolognak számít, egy újabb sofőr, egy következő rikkancs, de arra a három percre, amíg összeköti őket a munka, olyan olajozottsággal működnek, mint egy régóta próbált darab színészei. Ez az egész ad egy lendületet, ritmust a közlekedésnek. Utasként gyaloglás közben összetalálkozik a tekinteted egy rikkanccsal, kimondja a végállomás nevét, te némán bólintasz, míg még egyet lépsz, ő már int, hogy mehetsz, foglalni fogja a helyet, eközben a sofőr szép ívben kanyarodik, a rikkancs felé mutatod két ujjadat, ezúttal ő bólint, hogy a két hely is rendben lesz, a sofőr lefékez, a rikkancs nyitja az ajtót, az összeverbuvált utasok egy szempillantás alatt mint egy tépőzár fogacskái két oldalról beszállva szorosan egymáshoz illeszkednek, a sofőr indít, és egy járókelő rád csapja az ajtót. Indulás. Az első méterek alatt még hallod a rikkancsod hangját, ahogy újra kiálltja a végállomást és látod balról az autót, ahol az utasok már fogják a kilincset, bár az autó még csak lassít. Mint egy körhinta, amely szinte meg sem áll. Ezt olykor szó szerint kell venni, van, hogy lassítás, kanyarodás közben megtörténik már a kiszállás és az új utasok felvétele. Ha mindez egy 30 másodperces részidő alatt lezajlik, és a sofőr úgy ítéli, az új utasok úgy érkeztek, mint a kegyelemként aláhulló manna és ebben a rikkancsnak semmi érdeme, pénzt sem ad neki, csak indul az újabb csapattal.
100 frankkal több marad a kezében. A váltó kézben van egész nap. Bármelyik iránytaxiba szállsz, a sofőröknek speciális kéztartásuk van, kormányoznak, néha bosszúsan mutogatnak, menet közben hátra nyúlva szedik be a díjat és ujjaik közé rendezve tartják a pénzüket.

Érdekel benneteket, hogy mindez mennyibe kerül? Általában 300, a hosszabb távolságra 500 kongói frank az ára. Ez tehát 50-90 Ft viteldíjat jelent nagyjából. Elsőre nem is tűnik soknak, de három dolgot még érdemes megfontolni. Egyrészt, bár tudjátok, hogy 6-8 ember utazik szépen tépőzárként egymáshoz simulva, de azért azt, hogy ez milyen élmény, még nem meséltem el elég érzékletesen. Másrészt, aki ilyen tömegközlekedéssel utazik, annak ugye nincs saját autója, tehát kis fizetésből él. Ehhez kell hozzávenni a harmadik dolgot, hogy nagyon sokszor egy átszállással tudod csak elérni az úticélodat, tehát van, hogy egyirányba elköltesz 600-800 frankot. Így tehát ha figyelembe veszed, hogy a munka és a család ügyeit intézve napi szinten mennyit adsz ki közlekedésre ilyen szolgáltatásért cserébe, az nem is olyan kevés végeredményben.
A sofőr a pénzt menet közben szedi be. Ha közeledik a cél, vagy egy hosszú egyenes szakaszon vagyunk, vagy dugóbeli semmittevés van, akkor szó nélkül hátra nyújtja a kezét, mindenki beleteszi a pénzét és ő szükség szerint visszaad. A másik eset, ha Te már menet közben ki akarsz szállni, akkor mondod a szakasz közmegegyezés alapján kialakult megállóinak egyikét és fizetsz, hogy mire odaértek, kész legyél a kiszállásra.

Chauffeur! Csak ennyit kell mondani, ha nem venné észre a füle mellé ügyeskedett pénzedet. Mindenki sofőrnek hívja, bármiért is szólítod meg. Egyedi helyeken is ki lehet szállni, akkor mondod, hogy patika, templom, vagy egyszerűen csak azt: Awa (Aoa)! Ez lingalául annyit tesz, itt.
Előfordul azonban, hogy nem te határozod meg, meddig mész, hanem az élet. A végcél előtt kialakuló gyakori dugók, a forgolódó autók, a torlódást okozó cserélődő utasok és mocorgó motorok miatt sokan a cél előtt valamivel befejezettnek tekintik a fuvart, egyszerűen visszafordulnak és a végső szakaszt gyalogosan kell megtenned. Ez amúgy valamelyest ésszerű, hiszen néha gyalog előbb megérkezel, a sofőr meg persze jól jár, máris indulhat a következő csapattal a dugómentes részen visszafelé. Egyszer történt meg velünk, hogy a sofőr beszedte a pénzeket mindenkitől, és ahogy befejezte, elkezdett visszafordulni az ellentétes menetirányba. Totális felháborodás volt, mert nem volt tűréshatáron belül a céltól való távolságunk, ez valóban átverés volt. Még én is cüccögtem egy hangosat. Lingalául az emberek a dolgok nagy részét fejezik ki hangokkal, hanglejtésekkel anélkül, hogy egy szót is kimondanának. Ez a jellegzetes cüccögés mindenfajta elégedetlenséget ki tud fejezni a kis kellemetlenségtől a teljes megvetésig. Cüccögtünk hát mindannyian egyet-kettőt, aztán békésen kiszálltunk. A sofőr mintha süketnéma lett volna, faarccal várta, hogy végre elmenjünk és folytatódhasson a biznisze. Kiszálltunk és mindenki ment tovább. A poros, szemetes utcán hömpölyögtek az emberek zöld levélcsokrok, tyúkok, műanyag vödrök és manióka kupacok között, az árusok mellett hangszórókból bömbölt az RDC musik, és ki emlékezett már a rosszul teljesített fuvarra. A figyelem Kinshasában valahogy mindig gyorsan tovább terelődik, a színek, hangok és forgatag tovább visz, nem bosszankodsz tartósan.
Az iránytaxik műszerfala egyénien dekorált, zászló, képek, matricák, szőrmék, műanyag virágok, terítők, rózsafüzér, fényképek, karácsonyi díszek, kinek milyen a stílusa, hangulata. A vallásos témájú feliratok – ugyanúgy, mint a motorokon, buszokon, teherautókon és boltok kapuin is – nagyon gyakoriak.

Ezen a képen látható felirat forditása: Isten az egyetlen védője ennek az autonak, az életem reménye.

A végállomásokon gyakori, hogy sokat kell várnod. Többször volt, hogy közel fél óráig egyszerűen nem tudtunk autót szerezni, csak ácsorogtunk. Vagy azért, mert valahol egy dugóban feltorlódtak és egyszerűen nem érnek vissza, nem jön senki, vagy azért, mert bár tíz másodpercenként beáll egy autó, egyszerűen nem férsz be. Közelharcot folytatnak az emberek ilyenkor. Az anyósülésen mindig két felnőtt utazik. Ennek is egy jól kialakult viselkedési kódexe lehet, mert nagyon flottul megy, erről meggyőződtem. A vékonyabb vagy fiatalabb megy középre, és gyakran felteszi a karját az ülés tetejére, hogy a válla és karja ne foglaljon helyet, így tud teljesen odasimulni hozzá az aktuális idegen utastárs, és így lehetséges valahogy becsukni az ajtót. Ha a belső kiszáll, a külső szépen udvariasan kiengedi. Ha új utast akarunk felvenni, de mondjuk egy testesebb asszonyság, akkor mindenki összenéz, és a legsoványabb hátul ülő már szó nélkül indul is előre, hogy innentől ő legyen az anyósülés közepén és az asszonyság hátra beférjen. A hátsó ülésről kiszállót mindig a menetirány szerinti járda felé engedik ki, ha ő ült legbelül, akkor is. Az úttest felé kiszállni életveszély, úgy süvítenek a motorok és agyonpakolt járművek.
Ha be akarsz szállni, hagyományosan stoppolsz, ha a sofőrnek van helye, a megállók előtt lassít, jellegzetes kis szaggatott duda hangot ad és a kezével a levegőben jelez, hogy be lehet hozzá ülni. Hely parlagon sosem marad. A fülledt egyenlítői melegben, szünet nélkül együtt utazik sok ezer idegen, először látva egymást összesimulva, dugóban állva, izzadva. Tíz perc összesimulás egy idegennel, aztán ő kiszáll és jön a következő, aki tépőzárként hozzád simul.

Hosszú ideig hittem azt, hogy én sem kisbuszban, sem az iránytaxi anyósülésén nem fogok utazni. De mint már máskor is írtam, Kongó nem kívánságműsor. A hátsó ülésre művészet bejutni. Két irányból tépik fel az ajtót az emberek és úgy szállnak be. volt már, hogy míg én jobbról beszálltam, balról már beugrottak ketten, így a kísérőm nem fért volna be, tehát kiszálltunk és egy újabb autónál újra próbálkoztunk. Eleinte illedelmesen, visszafogottan, kisebbségiként igyekeztem viselkedni, de hamar beláttam, hogy itt farkastörvények vannak. Ha oda akarok érni valahova, azért tenni kell. Most már olyan határozott csipőmozdulattal tudok egyenesen középre bevágódni, hogy a másik oldalról próbálkozók szélső embere kirepül mint a golyósor utolsó eleme, amit a túloldalról erősen meglöktél. És muszáj nekem határozottnak lennem, mert az „árnyékom” egy általában szende idősebb bácsika. Sokszor szalasztottunk el fuvart az ő kedves bánatos, könnyen lemondó tekintete miatt. Már tűkön ültem, hogy leteljen az „új lány csak csendben figyeljen” kezdeti udvariassági időszaka és átvehessem az irányítást, aztán haladjunk. Csak itt a helyieknek nagyon nehéz elmagyarázni, hogy egy fiatal nő mitől is lenne olyan tapasztalt, hogy bátor és önálló legyen. És egy én generációmbeli európai fiatalnak nagyon nehéz megértenie, hogy ez egy olyan világ, ahol más játékszabályok működnek, amik előtt fejet kell hajtani. A városukból, pláne országukból soha ki nem mozdulható emberek el sem tudnák képzelni a nagyvilágban megtett útjaimat, kalandjaimat és nem is férne a fejükbe, hogy egy nő hogy élhet meg ilyeneket. Próbáltam tehát magát megadó, engedelmeskedő lenni, és lecsillapodva sodródni ebben a káoszos rohanásban, betartva a biztonsági utasításokat.

Az idejövetelem hatodik napján indultunk először az alapítvány irodájába. Addigra már megszokott volt számomra az iránytaxizás, begördült egy autó, kiszemeltünk, az „árnyékom” karmozdulatával jelezte, hogy én próbáljak hátulra bejutni, ő meg megy a túloldalról az első ülésre. Összpontosítottam, akkor még nem a mai határozottságommal, de mégis sikeresen beültem a hátsó sor bal szélső helyére. És ekkor valami olyan vette kezdetét, amit jó lett volna filmre venni. A sofőr indított valami furcsa extra vehemenciával, pedig az anyósülés ajtaja még nyitva volt. Ült ott egy nő, de nem tudta becsukni az ajtót, mert egy rendőr húzta kifelé. A sofőr rükvercbe tette a kocsit és felpörgette a kerekeket. A rendőr ráncigálta a nőt, az egyik kezében gumibot. Mindenki kapaszkodott, a sofőr a járőkelők tömegével nem foglalkozva hátrafelé gyorsulva, ívben kanyarodva ragadta magával a fogantyúba fogódzkodó nőt, a rendőr leszakadt rólunk, az ajtót a nő becsukta és mint egy rakéta, úgy lőttük ki magunkat az úton. A történet láthatólag jó véget ért, csak egy gond volt, az „árnyékom” nem tudott már beszállni a jelenet miatt előre és ott maradt a végállomáson. Gyorsan végig gondoltam, most mi is van. Fogalmam sincs, hol az iroda, még a címét sem tudom, abban a városrészben nem jártam, egyedül nem közlekedhetek. Tudom, honnan indultam, nem vagyok még messze és van telefonom és pénzem, tehát semmi gond nincs valójában, csak tudom, hogy a kísérőm iszonyú rémült lehet. Jó, akkor egyes számú feladat, mielőbb visszamenni hozzá és megnyugtatni. „Excusez moi, kiszállnék!” – mondtam a polgári és kissé arisztokratikus attitüdömmel, de a még ziháló lelkületű menekülőhangulatban ez nem jutott el a sofőrig. A mellettem ülő felfigyelt viszont rám, „A papa, aki engem kísér, ott maradt! Ki szeretnék szállni.” (Kongóban mindenkit papának vagy mamának hívnak, ez a tiszteletteljes megszólítás.) A nő átlátta a helyzetet és szólt a sofőrnek, aki fékezett és megállt. Ekkor a kocsiból valaki megszólalt, hogy a papa ott jön! Hátra néztem és láttam, hogy az én drága kedves idősödő öregúrnak álcázott, de minden bizonnyal karatemesteri tudással rendelkező testőr bácsikám teljes erejéből szaladt az aszfalton és közeledett. Beszállt az anyós ülésre, ahogy terveztük, a rendőr által megtépázott nő mellé, miközben nagy levegőket kapkodott, a vállára tettem a kezem és nagyon megnyugtatóan mosolyogtam rá. A dolgok jóra fordultak, mentünk tovább a dolgunkra, ahogy kell, hatan az iránytaxiban, az ablakokból nézve a kinti zsibongást. Máig nem értem, mi történt ott velünk induláskor, de Kongóban ameddig nem lőnek le nagy baj nincs, kérdezni úgysem tudsz, gondolkodni válasz híján felesleges, így egy perc múlva már mindannyiunkat lekötött valami más, Kinshasa tovább lüktetett.

Egy másik alkalommal akkora égszakadás indult, hogy teljesen megbénult a közlekedés, többen kis is szálltak inkább az autókból, és vállalva a megázást, elindultak gyalog. Az „árnyékommal” egyedül maradtunk a sofőrrel. Egyértelmű volt, hogy rólam beszélgetnek. Eljött a pillanat, amit nő nem tűr tovább, és megszólaltam: „Nem értek lingalául”. Vették a lapot, a sofőr hátranézett és franciául azt mondta nekem: „Hát ez csodálatos, hogy maga ennyire szereti a gyerekeket!” Meglepődtem, hogy ők már itt tartanak, de beláttam, a titkos ügynök testőröm már minden fontosat elmondhatott rólam a sofőrnek, nyitott könyv vagyok. Aztán nagyon jót beszélgettünk úton hazafelé. Nem voltam odáig, amikor azt ecsetelték, melyik utcában lakom, de hát nem volt mit tennem, nem én vigyáztam magamra. Plusz pénzért egész a házig vitt a sofőr, ragaszkodtak hozzá, hogy az én kis fehér lábaim nehogy sárosak legyenek és nehogy megázzak a nagy esőzésben. Míg én feszengtem, hogy már a házam kapuját is tudja a sofőr, a kísérőm elkérte a mobilszámát, hogy állandó sofőrként innentől őt hívja majd, ha megyünk valahová. Nem tűnt rossz ötletnek, de sosem hívtuk aztán, maradtak az alkalmi sofőrök alkalmi tépőzártársakkal.

Én a titkos fotózás művésze vagyok, ebben az országban, ahol tilos fotózni, mesterré kell válni, ha képeket akarsz. Éppen ezért elég jól felismerem, aki szintén ilyesmivel próbálkozik, különösen, ha bénábban csinálja, mint én. Az iránytaxiban egyszer egy úr hosszan levideózott. Nagyon szimpatikus, egyáltalán nem tolakodó, értelmiséginek tűnő férfi volt, ezért is hagytam. Látszott, hogy számára ez egyszerűen egy extra élmény, hogy egy fehér nő ül mellette végig az iránytaxiban, és ha nem videózza le, nem fogják neki elhinni, nem tudja elmesélni megfelelően sok helyen. Mulattatott, ahogy többször állítgatta, forgatta hogy én benne legyek, de ő nem látta mit vesz fel, csak reménykedett, a kamera egyértelműen engem pásztázott, míg ő érdeklődően nézett ki az ablakon, jól szórakoztam a póbálkozásain, a kitekert kéztartásán, az elterelő trükkjein. Amikor kiszálltunk, akkor külön hozzáfordultam, és a legbájosabb mosolyommal kívántam neki szép napot. Azt hiszem, akkor megértette, hogy én végig tudtam mit csinál és ő is nagyot mosolygott. Rengetegen fotózkodnak velem, és tudom, hogy ez a sok kép mind a facebookon landol, a legnagyobb megosztás, ha valaki egy fehérrel fotózkodik. Ennyit igazán megtehetek az örömükért, ha már én is képek ezreit készítem róluk, ez így fair azt hiszem.

Sok ember mellett sok holmival is együtt utazol, nincs az a csomag, amit a kongóiak be ne tudnának tuszkolni, vagy rá ne tudnának erősíteni az autóra.

A sofőrök jó helyzetmegoldók. Nagyon tetszett egy alkalommal, amikor elindult egy nagy esőzés, hirtelen mindenki fel akarta húzni az ablakot, de lehetetlen volt. Nem hogy nem működtek, egyszerűen nem voltak meg az ablakemelők. A sofőr először természetesen a Madame Mundele-nek segített, vezetés közben fél kézzel hátra nyúlt és helyére illesztette a kezében lévő gombot, így én azonnal fel tudtam húzni az ablakomat. Ezután jött a fehér hölgy kísérője, őneki már csak hátra adta a szerkentyűt, a szereléssel magának kellett megbirkóznia. Az elől ülő utasnak nem jutott már alkatrész, próbálta kézzel felhúzni az üveget, hogy ne ázzon el nagyon, de az mindig visszacsúszott. Sofőrünk mobil eszköztárából azonban ezen is segített. Nézzétek! :)

Ezért is volt hihetetlen, amikor egyetlen kivételes, azóta sem visszatérő alkalommal tolatóradar is volt, a sofőr profin bekapcsolta a monitort és élőben láttuk, hány embernek megyünk neki finoman tolatáskor a hömpölygő tömegben.

Nem csak az emberek koccannak, hanem az autók is. Egyszer ebben is volt részem. Virtuóz ügyességgel vezetnek amúgy, amilyen sokaságban törleszkednek egymás mellett a kereszteződéseknél, előzéseknél, nem is értem, hogy nem történik több ilyen eset. Ha vészesen közel jön hozzád egy autó, akkor hangosan dörömbölni kell a karosszériáján. Én is tettem már ilyet gyalogosként engem fenyegető autóval, nagy városi busszal is, és motoron ülve a tolató kocsival. Néha segít, hogy mintegy eltolod magadtól, nyilván meg sem mozdítod, de ahogy a tenyereddel, testeddel visszatartod, a sofőr jó esetben kicsit fékez és ez elég arra, hogy ellépj előle. A dörömbölés pedig ha kellően hangos, akkor a nem oda néző sofőrhöz is eljut. Egy alkalommal békésen nézelődtem a hátsó ülés bal szélső üléséről, amikor éktelen dörömbölést halottam. Nme sokkal ezután megálltunk a végállomáson, mi épp meggyőztük a sofőrt, hogy ne visszaforduljon, hanem vigyen el minket a másik szakasz végállomásáig, ahhoz gyűjtött új beszállókat. De ott termett egy sofőr, és nagyon bosszúsan mondta, hogy az imént nekimentünk, és végighúztuk az autóját. A sofőrünk tagadott, csodálkozott. A másik kérdezte, hogy hát nem hallotta a jelzéseit? Nehéz volt ott ülni, otthon azonnal mondtam volna a mi vezetőnknek, hogy ne kamuzzon, tutira mi mentünk neki, én is hallottam és éreztem a dörömbölést az ajtónál. Itt ebben a helyzetben, amikor a többi utas néma volt, nem éreztem úgy, hogy nekem fehér nőként bele kell avatkoznom a történésekbe. De sajnáltam a másikat, aki néhány perc berzenkedés után tovább állt az amúgy is ripityára tört autójával. A sors azonban megoldotta az igazságtalanul félbemaradt helyzetet, amint elindultunk az új csapattal, valaki nekünk jött és végighúzta az autónkat. A mi sofőrünk kipattant, fogta a fejét, mérgelődött, nagy botrányt csapott. Ezek rövid kis közjátékok, végül nem történik semmi. Rendőrt nem hívnak, betétlapot nem töltenek. A néhány perces jelenet is valahol meglepő, hiszen az új horpadás vagy karcolás alig kivehető az ezernyi korábbi közül. Mégis jó látni, ahogy él bennük a törekvés az épre, ahogy még mindig fáj az újabb horzsolás. Van egyáltalán biztosításuk? Képzeljétek, mindenki meg kell kösse a kötelezőt. A gond csak annyi, hogy egyetlen biztosító van, aminek a vezetőjét mindig az állam jelöli ki és bevétele az államot illeti, kis magánembereknek sosem fizetnek ki semmit. Ez is a kongói rendszer és az embereket béklyózó tehetetlenség része. Nem nagy viták ezek, semmi agresszió, túlzó vádaskodás nincs bennük. Megbeszélik és mennek tovább.

Általánosságban mondhatom, hogy nagyon közvetlenek egymáshoz az emberek. Sokkal könnyebben megszólítják egymást ismeretlenül, szóba elegyednek, talán ez a fizikai közel éléssel is együtt jár. Egyszer váratlanul megszólított a mellettem ülő fiatalember: „Ismeri X.Y-t?” Olyan váratlanul ért, ahogy teljes udvariassággal, de nem hirtelen megszólított, olyan szürreális volt, hogy valaki ebben a sok milliós városban kérdez tőlem egy nevet és van egy közös ismerősünk, hogy éppen csak elrebegtem egy igen-t, míg ő már barátságosan folytatta „Láttalak vele a templomban!” A szállásadó család huszonéves nagyfiával mentem egyszer templomba, és ez a fiatalember akkor jegyzett meg, mint könnyen megjegyezhető fehért. Kicsit elbeszélgettünk, ő péntek este lévén természetszerűleg a templomi kóruspróbára igyekezett. Ez nálunk amennyire meglepő lenne, kongóban annyira magától értetődő.

Az iránytaxik 10-20 percekre összeverődött alkalmi társasága is bármikor tud fesztelen társalgásba kezdeni. Együtt morognak, ha valaki furán vezet előttük, együtt cüccögnek, ha egy gyalogos hirtelen megy át előttük, ha látnak egy érdekes utcai jelenetet, elkezdenek anekdotázni, és könnyen, sokat nevetnek. A kocsikban is mindig szól a rádió, az emberek alapigénye a zene. Sokszor egyházi énekek szólnak, amik afrikai módra dallamosak, magával ragadóak és korosztálytól függetlenül mindenki ismeri őket. Meglepett, de kezdettől tetszett, ahogy ilyenkor bárki elkezdhet énekelni, ha úgy tartja kedve. A nagyon szeretett daloknál többen bekapcsolódnak. Én magam is elfeledkezem ilyenkor a dugóról, az időveszteségről, az izzadásról, az idegenekkel való kellemetlen összezsúfoltságról, mert ebben a pillanatban van valami rendkívüli, valami felemelő. Velük énekelni nem tudok, így csak hallgatom az énekük, de irígylem, és otthon ha majd a pár perc várakozásért bosszankodó, elidegenedett, mobilokba merengő arcokat nézem a villamoson, biztos eszembe fognak jutni ezek a mosolyogva daloló emberek.

A zenék mellett hírek is mennek olykor. Éppen egy iránytaxiban ültem, amikor bejelentették, hogy idén sem lesz választás. Írtam már, hogy Joseph Kabila alkotmányos jogköre 2016-ban lejárt, de nem volt hajlandó szavazást rendezni, mert őneki már nem lehetne több mandátuma, tehát ha csal sem nyerhetne, így marad az utolsó ütőkártya, hogy nem is rendez választást. 2016 decemberében sok véráldozatot követelt az önkényes hatalmon maradása, végül egy szerződésben rögzítették, hogy átmenetileg maradhat még egy évig, és meg kell szerveznie a szavazást 2017 december 31-ig. Nemrég, november vége felé jelentették be a fogyó napok miatt már nagyon kérdezőknek, hogy sajnos egyszerűen nincs pénz, az ország gazdaságilag nem áll úgy, hogy megrendezze a szavazást, majd talán jövő ilyenkor. Ezt tehát épp élőben hallottam. Az emberek feszülten figyelték a rádiót. Egyszerű, kopott ruhákba öltözött szegény emberek a legelmaradottabb városrészek egyikben. Ez a kérdés azonban mindenkit érdekelt, a horderejét és összefüggéseit mindenki érti, mert az elnyomást és igazságtalanságot az ember a bőrén érzi. Csendben figyeltek, hogy egy szót se mulasszanak el, de időnként felnevettek. Olyan volt ez, mintha egy kabarét kallhattak volna, amit csak egyszer adnak le, a legnagyobb humorista beszél, figyelni kell, nem lehet hosszan, jóízűen nevetni, de nevetni kell, mert amit mond, azt egyszerűen nem lehet nevetés nélkül kibírni. Ugyanakkor a levegőt átjárta valami tragikum mégis. Néhány elkapott szóból én is értettem, miről van szó, és bármilyen nevetséges is volt a kormányszóvivő apránként boncolgatott kifogáshalmaza, a feltörő nevetés keserű volt, hamar elnémuló. A döbbenet, a tehetetlenség hangja, ami mindig gyorsan halt el az újabb feszült csendben, mint ennek a népnek sok előtörő, majd mindig elfojtott sóhaja.

Zárásképpen álljon itt egy pozitív élmény. Nagyon tetszik, ahogy a gyerekekkel utaznak. A gyerek mindig létszámon felüli, ha 6 felnőttel tele a kocsi, akkor is beszállhat még 3 gyerek is akár. És a gyerekekre nagyon vigyáznak. Mint az anyósülésre való akár menetközbeni átrendeződés, ezt is íratlan szabályok működtetik. A gyerekeket kényelmesen el kell helyezni, táskák a földre, idegen beszálló gyermeke az öledbe. Itt éppen egy kislány issza a hőségben minden mozgóárusnál elérhető életet jelentő vizet a később tonnaszám eldobált, pusztulást hozó műanyag zacskóból.

Láttam egyszer olyat, hogy a nagy dugó és várakozás miatt egy család nem tudott sehova együtt beférni, hozzánk csak a két iskolás kislányt adták be az idegen utasok ölébe, a sofőrnek mondták, hol tegye ki őket. Vigyáztak a gyerekekre és a kiszállásnál a gyerekek szépen megindultak a kis utcákon hazafelé. Egy alkalommal hátul ültem, amikor lassítva megláttam az utcán 3 kisgyerekkel toporgó anyuka zavarát, hogy most mi legyen. Gyorsan és természetesen intettem neki, hogy jöhet a gyerkőc az ölembe, ezzel elillant a gondja, hogy vajon a fehér ember mellé be lehet-e így ülni, ha ő nem veszi a kezébe a gyereket, akkor hogy férnének be. Beszálltak, a szomszédom kapott egy kisfiút én egy kislányt. elértük a maximális 6 felnőtt 3 gyerek személyautós létszámot. De hogy ez engem mennyire nem zavart, azt elég jól le sem tudnám írni. Még jó, hogy elkezdtünk bolondozni a gyerekekkel és megszületett ez a fénykép.

Magam is meglepődtem ennyit írva, hogy mennyi minden köt ezekhez a rozoga, izzasztó iránytaxikhoz. Később egyszer írok majd a fulladásveszélyes iránybuszokról, amikről egy ideig úgy hittem sosem fogom kipróbálni, és a hármasban összelapulva motorozásról, amiből viszont sosem lenne elég.

Bizonyára hallottatok az emberéletet is követelő év végi kongói zavargásokról. Három napra kikapcsolták az internetet és az sms szolgáltatást az ország összes szolgáltatójánál kormányutasításra. Ez a bevett módszer itt, ha olyasmi történik, amiről jobb a külvilágnak nem tudnia. Most már újra itt vagyok, jól vagyunk. Késve, de apránként eljutok majd az eredetileg tervezett, illetve Szilveszterre szánt és az itteni történésekkel kiegészített bejegyzések feltöltéséhez is. 

Kongóból nem lehet olyan folyamatosan írni, mint az ember szeretné. A zavargások elmúltával internetem újra van, de most néhány napig olyan helyen leszek, ahol víz és áram nincsen egyáltalán, így a laptop használat korlátozott. Jelentkezem mindig, ahogy tudok, sokszor ott van áram, ahol az ember nem hinné, és ott nem tud írni, ahol biztosra vette volna, hogy menni fog.  A karácsonyi templomi videókat majd csak később fogom tudni feltölteni, megírom, ha már érdemes néznetek. A nekem írt emailekre is csak késedelemmel fogok tudni válaszolni.

Örülök, ha időnként visszanéztek, csak időszakokra tűnök el, amint tudok, mindig jelentkezem majd újra!

Anna

Nagy örömmel és minden adományozónak hálát mondva számolok be arról, hogy a Karácsony utáni első munkanapon elkezdődött a Simba projektben meghirdetett kerítésépítés!

Nagyon szépen köszönöm a magam és az Afrikáért Alapítvány munkatársai nevében is, hogy az ünnepi készülődés szükségeiben és időbeli forgatagában is többen küldtetek adományokat, óriási örömként éljük meg! Ez a kezdeti összeg elegendő arra, hogy az alapítvány jelenlegi forrásaival kipótolva nekivágjunk a munkának, és nagyon bízunk benne, hogy lesznek, akik még ezután küldenek pénzt, és folytatni, befejezni is lesz módunk az árvaházi kerítést!

Szeretnék most egy kicsit bővebben írni arról is, miért ilyen nagy a projekt célösszege, miért kerül – magyar füllel hallva – ennyire sokba, amikor épp azt hinnénk, hogy itt még olcsóbbak az ilyen munkálatok.

A Simba projekt leírásában olvashattatok a körülményekről és a mielőbbi javítás fontosságáról. Az akkori fényképen a vihar utáni károkat ideiglenesen kijavították, sokat dolgozott rajta a College Othniel szorgos mindenese és a legkisebb árvaházi fiú, a 13 éves Israel.

Láthatjátok, ugyanazokkal az anyagokkal és módszerekkel, tűzoltásképpen, ahogy eddig is minden egyes kerítés ledőlés után. Nagy munka és ideiglenes megoldás, Sziszifuszként újra és újra fel kell építeni, akárhányszor ledönti az esős évszak vihara. Az akkori javítás ilyen lett, szép, rövidtávon jó, de mindvégig bíztunk benne, hogy meghallgatásra talál a kérés és többen tudtok egy kicsit segíteni.

Hihetetlen jó érzés volt az alapítvány munkatársaival együtt úgy megkezdeni a karácsonyi szünetet, hogy jószívű emberek nagylelkűségét is ünnepelhettük. Régóta vártunk a lehetőségre, hogy megkezdjük az építkezést, nagyon nehéz összegyűjteni a szükséges összeget. A jó kezdés táplálja bennünk a reményt a lehetséges folytatásra. Így France Mutomo elnök úr néhány napja kiadta a megbízást, hogy induljunk neki.

Az alábbi képen azt látjátok, amikor ismét az árvaház területére lépve már az fogadott, hogy a kijavított hullámlemez kerítésnek nyoma sincs, megkezdődött az ásás, alapozás. 24-én sokat kertészkedtünk Denzuval, megint nagyon szép lett a kert, nézzétek csak a kis pálma tövénél azt a szív alakú kivágást, ez Denzu ötlete volt :)  A többi árva gyerek pedig feldíszítette a kertet, hiszen az ünnepi ebédet házbeli áram híján és a meleg miatt a szabadban ünnepeltük. Meglepve láttam az ügyességüket, wc papírral tekerték be a földbe szúrt léceket és régi magnókazetta szalagját feszítették ki, erre kötöztek lufikat, díszeket. Szép karácsonyunk volt együtt, majd erről is külön beszámolok Nektek.

Három férfi érkezett dolgozni, eltávolították a régi kerítést, mély gödröt ástak és elkezdték az erős alap megépítését. Erre kerül majd a tervezett fél méter széles és 3 méter magas tégla kerítés.

Az árvaház és az iskola szomszédos telkeken vannak, egy kapun át lehet járni közvetlenül az egyikből a másikba. A téglalap alakú árvaházi telek egyik oldalának megjavítását tűztük ki célul a mostani projektben, az alábbi képen jobban látjátok, hogy ez melyik szakaszt jelenti. Ez a szomszédok lakóháza felőli oldal, ahol már zajlik az alapozás, a kert egy olyan vége, ahogy az árvák játszani, focizni szoktak, a téglafal stabilan ellenáll majd viharnak, játéknak, tolvajnak egyaránt.

A gyűjtés leírásakor France javasolta, hogy írjak oda egy konkrét összeget, hogy kézzelfoghatóbb legyen a projekt összege, jellege. Magam is meghökkentem a 3000 USD hallatán, később más is kérdezte tőlem a posztot olvasva, hogy ez miért ennyi. Különösen azért döbbenetes ez az összeg, mert ez nem is lesz elég a teljes telekre, ezzel a képen bemutatott oldalt fogjuk tudni véglegesen megcsinálni.

A kongói kerítés fogalma is már mást jelent, mint otthon. Nem elegendő egy alacsony építmény, itt 3-4 méter magas kerítéseket építenek mindenütt, mert valóban nagyon rossz a közbiztonság. És nem lehet hézagos, tömör, vastag anyagnak kell lennie. A következő az alapozás, hiszen az időjárás viszontagságait csak egy közel egy méter mély és erős terméskő alapra épült kerítés tudja hosszútávon átvészelni. Végül pedig a munkaanyag és kiszállítás, itt egy helyszínre szállított tégla 1 dollárba kerül. Mindez segít a hátteret megérteni.

A La Providence árvaház most megépíteni tervezett kerítése 3 méter magas lesz, 28 méter hosszú,  és szakaszonként beépített vasoszlopok erősítik majd. A szakasz közel 2800 téglát emészt majd fel, megépítéséhez sok cementre, vakolatra és a három munkás munkadíjára is szükség lesz. Óriási összeg és látszólag kis projekt. Mégis fontos nagyon a sok szükséges javítandó, fejlesztendő dolog közepette. Az alapítvány 15 éves működése alatt folyamatosan új célokat jelöl ki, apránként és kitartóan halad az általa működtetett intézmények, folyamatok fenntartása érdekében.

Az ittlétem alatt mindenképpen szerettem volna elkezdeni egy célirányos gyűjtést, egy kis mikro projektet, aminek segítségével ráirányíthatom a figyelmet egy olyan konkrétumra, amibe a távol élők, segíteni akarók is bekapcsolódhatnak. Nehéz pénzt kérni, nehéz remélni, hogy az emberek a maguk és az otthoni nehézségek mellett egy ilyen kongói ügyet is támogatni fognak, különösen karácsony környékén, év végén. Titkon mégis álmodtam róla, hogy ha az első lépést megteszem, talán lesz, aki megteszi a másodikat. És őszintén nagyon köszönöm mindenkinek, aki küldött kisebb-nagyobb összeget, hogy részt vesz ebben a segítségnyújtásban! Nagy öröm látni, hogy elkezdhettük a munkát és jó, hogy én is látom a saját szememmel, ahogy egy rész az árva gyerekek közül fejlődik.

Továbbra is kérek mindenkit, aki teheti, hogy akár kisebb összeggel is járuljon hozzá a Simba projekthez, ha a szíve erre indítja, nagyszerű lenne ezt a kijelölt oldalt végig befejezni. Az eddigi támogatások és az alapítvány saját forrása a kezdésre elég volt, elérhető közelségbe juttatta a célt, és ha lesznek még, akik tudnak segíteni, akkor nagy örömmel küldöm majd mindig az új képeket, beszámolókat az árvaházi kerítés építéséről.

Hogyan juttathatod el az Afrikáért Alapítványhoz támogatásodat?
• Banki átutalással erre a számlaszámra: 16200010-10039959  (Magnet bank)
• Bankkártyás fizetéssel ide kattintva az alapítványi honlapon keresztül. 
Kérlek, a közleményben tüntesd fel a Simba projekt megnevezést, hogy adományod  e konkrét projektet, az árvaházi kerítés megépülését szolgálja!

Köszönjük szépen mindenkinek!
Hadd írjam ide zárásképpen az alapítvány mottóját: Segíteni kiváltság!

Mi itt Kongóban igazán a mai napon ünneplünk. Sok szeretettel kívánok Nektek áldott, békés Karácsonyt, örömteli együttlétet, feltöltődést!

Fogadjátok szeretettel ennek a gyönyörű kongói angyalkának a fotóját, és néhány éneket a mai miséről!

Az ünnepekre készülve az úti kis könyvtáramból egy ima- és olvasókönyvet olvasgattam. Nagyon szeretem Kányádi Sándort, ezt a versét még sosem olvastam azonban úgy, ahogyan most.

Isten háta mögött

üres az istálló s a jászol
idén se lesz nálunk karácsony
hiába vártok
nem jönnek a három királyok

sok dolga van a teremtőnek
mindenkivel ő sem törődhet
messzi a csillag
mindenüvé nem világíthat

megértjük persze mit tehetnénk
de olyan sötétek az esték
s a szeretetnek
hiánya nagyon diderget

előrelátó vagy de mégis
nézz uram a hátad mögé is
ott is lakoznak
s örülnének a mosolyodnak

Itt sötétek az estéink valóban, de nem érzem, hogy Isten háta mögött lennénk. Talán nincs is olyan, csak, ha az ember a szemét becsukja, akkor hiszi azt, hogy nincs világosság. Sokszor tapasztalom, hogy ezek a szegénységben, sok nehézségben élő itteni emberek olyan nyitottak, vendégszeretők, önzetlenek, élő hitűek, mintha jobban átvilágítaná a lényüket és az életüket az Isten.

Szombatonként adventista istentiszteletre járok itt, vasárnap pedig katolikus misére. Az utcán látszik, hogy mindenki a legszebb ruháját veszi fel, amikor a templom felé igyekszik. A mai karácsonyi misére vettem fel először az itt varratott szép új afrikai ruhámat, ebben indultunk ma reggel útnak. És volt jászol, gyertyafény, ima és örömteli ének, azt hiszem nem vagyunk mi Isten háta mögött itt, hanem nagyon is a tenyerén.

Hallgassatok bele az ünnepi mise énekeibe! A bevonuló dalt ismerni fogjátok. A másodiknál elnézést kérek, hogy kicsit mozgatom a kamerát és egy idő után abba is hagyom a felvételt, ez az egyik kedvenc afrikai énekem és nem lehet kibírni, hogy az ember ne énekeljen, táncoljon a többiekkel együtt, így inkább beálltam én is. A harmadik pedig a kivonulás, ami élőben a templomi kórustól úgy szól, hogy az ember sosem felejti el míg él.

Áldott Karácsonyt mindenkinek otthon, itt és ezen a kerek, békétlen, de szép világon!

Bocsánat, de a videofeltöltésekkel nem boldogulok egyelőre, az ígért 3-ból, most csak a bevonulás van itt, de az is gyönyörű! :)

https://www.youtube.com/watch?v=ughy1uSn2KQ

Nézzetek vissza később, fantasztikusak az énekek, feltöltöm! :)

Korábban publikálni akartam már ezt az írást, de mivel elment az áram, egyszerűen nem tudtam befejezni, megszerkeszteni, feltölteni. Stílusos… Két napig nem volt áram a házban. Szerintem ezt direkt csinálja. Tudja, hogy le akarom leplezni, közzéteszem a világhálón az ármány húzásait, és meg akarja akadályozni. Néhány alkalommal tudtam csak legyőzni, de általában ő nyer. Még azért nem adtam fel. Nagyon ravasz, nagyon alattomos, kiszámíthatatlan, befolyásolhatatlan és a legrosszabb, hogy hangosan nevet, amikor ismét túl járt az eszeden.

Az itt létem alatt sok tapasztalatom volt már az áramszolgáltatással. Az az egy biztos, hogy hatalmas vezetékek vannak mindenütt. A többi nem látható, nem kiszámítható. Egyetlen nap sem volt még, amióta itt vagyok, hogy valamikor ne ment volna el az áram. Egy sem. És talán olyan sem, hogy csak egyszer ment el és csak egy órára. A nap nagyobb részében nincs áramunk, és mivel ez stabilan így van, a napi észleléseim lassan reprezentatív mintavételnek számítanak. Ezek alapján azt tudom mondani, hogy nagy szerencse, ha az estét világosban töltjük. Meg kell tanulni mindent sötétben vagy zseblámpánál végezni. A „mindent” szó szerint kell venni, mert egyszerűen nem várhatsz arra, hogy az áram majd visszajön, mert nem jön vissza. Nem halaszthatod a házimunkát vagy a mosakodást vagy bármi más dolgodat későbbre, mert akkor sosem lesz megfőzve, sosem leszel tiszta és egyszerűen eltelik az életed anélkül, hogy megcsináltad volna, amit akarsz. Áram nincs, de életnek lennie kell így is. Ez itt az élet zseblámpafényes oldala.

Az éjjelek a legbiztosabbak, akkor többnyire van áram. Az esetek kb. 80%-ában 22:30 és 6 óra között van áram. Ezen esetek 60%-ban végig a megadott időintervallumban, a többiben időszakosan pár órára. Ez eleinte bosszantott, hogy miért nem akkor, amikor hazaérve a munkából vacsorázni, mosdani szeretnék, látni a vendéglátóim arcát, kicsit pihenni, olvasni, esetleg a laptopomon zenét hallgatni vagy filmet nézni. Az ilyen vágyaimról azonban az első három hét utáni holtponton való túllendüléssel lemondtam. Kongó nem kívánságműsor. Ahogy az első este megfogalmazódott bennem: beépülök, vagy bedarál. Fehér emberként ide csöppenni és nem elmenekülni, elsősorban mentális kihívás. Minden kialakult nehézséget egy pillanatig szemlélhetsz, aztán másként kell döntened, mint ahogy általában otthon döntenél. Bosszankodni, nekifeszülni, erővel megoldani nincs értelme. Az elfogadás, rugalmasság többre vezet. Miközben beszívsz egy mély levegőt, szélesre kell húznod a szádat és belemosolyognod a nehézség arcába, aztán kifújod a levegőt és mint egy nagy hőlégballon, felülemelkedsz a problémán.

Az ilyen nézőpontból kifejezetten humánusnak tartom, hogy éjjelente van áram. Lehet, hogy ezt valami nagy központban hosszú meetingeken találták ki, gondolkozván, ha néhány órára van csak áram, mikor a leghasznosabb. Mivel mindenféle tevékenységet el tudunk végezni zseblámpánál, marad az, hogy a kütyüket fel kellene tölteni és aludni kellene. A kütyük éjjel is kiválóan tudnak töltődni, sőt akkor a legjobban, és így napközben mozgásban lehetsz a telefonoddal, laptopoddal. Aludni pedig tévedés, hogy lehet áram nélkül! Itt, az egyenlítőnél nem lehet. Ha nem pörög a ventilátorod, úgy folyik rólad a víz, hogy csak forgolódsz, átizzadt az ágyneműd és bosszankodsz, hogy a sok erőfeszítés a zseblámpás kis zöld kiöntős mosakodásoddal teljesen kárba ment, kezdhetnéd előről. Az ablaknyitás pedig nem segít, hiszen nemcsak a szúnyogok áramlanak be, hanem az éjjel sem szűnő hatalmas zaj és hangos zene. A „ventilátor + áram = jó éjjel” egyenlet olyan alaptétel, ami a karácsonyi áruházválasztékunkban is megjelenik. Nálatok is egymás mellett vannak a karácsonyfák és a ventilátorok a hipermarketekben? :)  (Az utcai árusok, boltok és szupermarketek egyébként mind külön bejegyzést érdemelnek, szépen sorjában mesélek majd mindegyikről.)

Az első este, amikor érkeztem – emlékeztek - nem volt áram, aztán visszajött, amikor aludni akartam volna és lekapcsolhatatlan volt. Később megjavították a kapcsolót a szobámban. Ez azért is különleges, mert a többi helyen a lakásban nem működnek igazán a villanykapcsolók. Sőt, a legtöbb helyiségben egyszerűen nincs. Ez pedig egymás után veti fel a kérdéseket.

1. Mi van akkor, ha visszajön az áram? - Hát akkor bizony mindenhol ég az összes lámpa. Fényárban úszik a lakás minden helyisége.
2. Miért nem akarnak működő kapcsolót, miért nem kapcsolják le, ahol nem használják? - Mert semmit nem változtatna érdemben. Annyira nem az emberektől függ, hogy mikor élnek fényben és mikor sötétben, hogy már eszükbe sem jut, hogy ebbe a jelenségbe mesterségesen beleavatkozzanak.
3. Nem sajnálják az elfecsérelt energiát? - Nem. (A környezettudatosságra való nevelés, érzékenyítés itt még nem működik. Majd írok erről is a szemétkérdéssel kapcsolatosan külön. Megütközni pedig nem lenne jogos, mi is csak előrébb járunk valamivel, és akár csak 30 évvel ezelőtt messze nem ott jártunk, ahol most, és ne felejtsük, vannak országok, akik jelenleg is sokkal előrébb járnak nálunk.)
4. Mi alapján fizetik az áramszámlát? - Na, ez a legérdekesebb kérdés. Ez villámként csapott belém egy napon, és szomjaztam a választ. Az pedig nem múlta alul a várakozásaimat. Nincs óraleolvasó a lakásban, emberke havonta nem jön, és diktálni sincs mit. Az élet itt egyszerűbb. Minden hónapban kapsz egy számlát és a rajta lévő összeget be kell fizetned. Ennyi. Ilyenekről tovább gondolkozni ebben a demokráciában nem támogatott, visszakérdezni veszélyes, reklamálni közel lehetetlen.

A mi házunk elég nagy, nappali, kis hálók, fürdőszoba, konyha, kamra. A pénzről itt elég nyíltan beszél mindenki, így meg mertem kérdezni, mennyit fizetünk havonta az áramért. Általában 8.000 kongói frank körüli összeget, ez 5 dollár. És az ember itt megint elveszti a fonalat. 1.400Ft-os havi számla esetében javíttassa a kapcsolókat és kapcsolgassa a villanyt abban a néhány órában, amikor épp van áram? Azt mondanánk, dehogy szórakozunk ezzel. De utána nemsokkal talán azt is mondanánk európaiként, igazából minket az elv érdekel. Mi a magunk urai akarunk lenni, kontroll alatt tartani az életünket, egyszerűen nem fogunk befizetni ellenőrizhetetlen számlákat és pláne úgy, hogy összevissza szolgáltatói teljesítmény van mögötte. De akárhogy próbálkoznánk, itt a rendszer az erősebb. Megtörnénk rajta, visszapattannánk. Mivel már az apád és az apád apja is így fizette az áramot, korábbi felmenőidnek ennyi dolga sem volt vele, testközelből sosem láttál más lehetőséget, és mivel a lábadat nem tudod kitenni ebből az országból, beletörődsz az itteni szabályokba és nem is találod már furcsának, egy idő után nem is akarsz már szabadulni.

Minél inkább megismeritek majd az életünk színtereit, cselekvéseit, kíváncsiak lesztek arra, milyen státuszú családnál lakom. Hiszen amiben én élek, az az ezer arcú Kongónak csak egy szelete. Egyelőre csak annyit írnék, hogy egy értelmiségi családban vagyok a szegénynegyed egy infrastrukturálisan jól fejlett pontján. A háziasszony, a családot nagyon jól összetartó hölgy az Afrikáért Alapítvány itteni munkatársa, évekig dolgozott egy francia szervezetnek itt, amire ő maga is sokat hivatkozik, meglátszik a gondolkodásmódján. Gazdasági szakember, és mégis, nem tud mit tenni. Van, amit az ember befolyásolhat, kiszámolhat, amin spórolhat, amit nyilvántarthat, de van rengeteg olyan dolog, amire semmilyen ráhatása sincsen. Ahogy a víz, az áram is jó kondícionáló eszköz arra, hogy a lakosok minden nap leckét kapjanak a tehetetlenségből. Ehhez adunk még egy kis köztisztaság, minőségi élelmiszer, oktatás, szociális, valamint kulturális területi hiányt, rendőri brutalitást, valamint a kritizálók elleni nyílt tűzparancsot és kész is a Kongói Demokratikus Köztársaság államának receptje. A többség élete. Vannak persze kivételek, nagy terepjárók, nagy paloták, nagy vacsorák, nagy csillárok.

A kongói lakások többsége nem ilyen. Fel vagyunk készülve arra, hogy csillárunk legyen, a vezetékeket és kapcsolókat a remény nevében beépítették.

Csak éppen nem használjuk őket. A fentiekből már értitek, miért. A napfényes órákra számíthatsz leginkább, a Nap jobb, mint az állam, abban még nem csalódtunk. Eddig még minden reggel felkelt és fényt adott. Nálatok most korán sötétedik, így nem furcsa, de nekem a nyári melegben minden este szokatlan, ahogy 17:50-kor elkezd szürkülni és 18:10-re vaksötét van. Az egyenlítői nap szinte belezuhan az éjszakába, lehet, hogy már ő is leizzadt és sietve nyugodni tér. Mindig este 6 körül és mindig gyorsan. A természetnek van egy rendje, ami felül áll minden emberi rendetlenségen.

A fehér ember tehetetlenségérzése még feszítőbb. Ő ismer egy másik világot. És van egy ritmusa a munkához, a szabadidejéhez. Nagy faragás a szokásokon és igényeken egy hosszabb itteni tartózkodás. Arra szigorúan ügyelünk, hogy az állandó kísérőmmel még sötétedés előtt hazaérjünk a munkából. (Hogy ez miért nagyon fontos és miért nem is olyan könnyű megvalósítani, arról majd külön írok a közbiztonság és a közlekedés témáknál.) Hazaérünk, és ezzel vége a napnak. Nem tudnám nektek eléggé szavakkal lefesteni, hogy milyen végtelenül rossz, hogy ennyire korlátozottak a lehetőségeid az estéd eltöltésére. Áram nélkül tényleg egy csomó mindent nem lehet csinálni. És a zseblámpa persze jó arra, hogy egyél, mosdjál, mosdóba menj, de az élet több kéne legyen ennél. Jó lenne látni egymást, olvasni, játszani, filmet nézni, süteményt sütni, mosni, lakást rendezgetni, pihenni úgy, hogy látod és élvezed az otthonod. Az pedig, hogy elmenj valahova este egy hangulatos sétára, programra vagy gyönyörködj a kivilágított városban itt még igényként sem igazán lép fel, annyira szürreális.

Az emberek esténként otthon vannak. Sötétben megfőznek, sötétben vacsoráznak, sötétben beszélgetnek, és ha már mindent megbeszéltek, akkor ágyba bújnak és egymást szeretik. Megértem. Ennél nem sok jobbat lehetne tenni.
Ha pedig bármikor visszajön az áram, akkor azonnal ugrik mindenki. Megáll a villa, megszakad a csók, mindenki rohan tölteni. Hasonló ez a víz pótláshoz, csak itt nem magadtól kell időnként tesztelni a csapokat, hanem azonnal látod, hogy van áram. Itt többször volt ütem tévesztésünk mint a vödröknél, nehéz helyzet, amikor már sem telefont, sem laptopot nem tudsz használni, minden lemerült. Nagyon hasznos kellékeim a szünetmentességet biztosító elosztó és a tartalék energiát adó, feltölthető power bank. (A kép csak illusztráció a cikkhez, látjátok, nem világít a karika, régóta nem volt már áram, semmi nem töltődött épp a valóságban.)

Esténként egy ideig ülünk a vaskapu mellett az udvaron, vagy a teraszon. Ennek előnye, hogy frissebb levegőn vagy, hátránya a zaj és a sok szúnyog, amik között ott lehetnek ugye a veszedelmes fajták is. Utána bent vagyunk a lakásban és a fülledt melegben egy középpontba helyezett zseblámpa fényénél beszélgetünk. Az áramszolgáltatás hiányossága ugyanakkor kétségtelenül közel hozza egymáshoz az embereket. Nem értem, mit beszélnek szélsebesen lingalául, de nagyon élvezem hallgatni őket. Néha több órát elüldögélünk így, valaki mindig mesél. Az arcát nem látod, csak jön a hang egy irányból és meséli a napját, lassan, komótosan, kiszínezve és mindenki figyel. Olyan osztatlan figyelemmel, ahogy otthon nem szoktuk egymást meghallgatni. Nem úgy, hogy közben fél szemmel a tévét nézed, nem úgy, hogy közben főzöl, teszel-veszel, lopva az újságot lapozgatod, vagy a mobiloddal szórakozol. Itt ülsz a sötétben és figyelsz a másikra. Tanítani való minőségi idő ajándékozás, közösség építés, családi együttlét. Különleges nyelv ez a lingala, a mesélőt állandóan visszacsatoló hangokkal kommentálják a hallgatók, és nagyon sokat nevetnek, vidámak az emberek.

A zseblámpa pedig jóbarátunk, mindenhová elkísér bennünket. Többféle méret és modell van, próbáltam még ma is árusoknál zseblámpa készletet fotózni nektek, de nem sikerült. Igazából itt szigorúan tilos fotózni, fogdába visznek érte, vagy ha nem akarnak időt húzni, már az elején megmondják a rendőrök, mennyit adj nekik, és most karácsony előtt ők fokozottan pénzt akarnak. Engem ez persze nem riaszt vissza, ma is készítettem vagy 50 képet az utcán mindenféléről suttyomban, de zseblámpaárust nem találtam.

Befotóztam hát azt, ami a nappaliban van állandó készenlétben, illetve a jobb oldali, az én lámpám. Mindegyik három módon tud világítani, és annyit használjuk, hogy az enyémben már kétszer elemet kellett cserélni. Mindenkinek sajátja van, és jó, ha egy bizonyos távolságnál nem megy messzebb tőle. A zseblámpa itt olyan alapkelléke az életnek, hogy én a kormány illetékes részlege helyében kidolgoznék egy kis ajándék csomagot minden belépő turistának, amiben lenne két elem és egy zseblámpa „Welcome to Congo” felirattal. Nagyon sokat dobna az ember komfort érzetén, igazi figyelmesség, a leghasznosabb fogadó ajándék lenne és egy csomó internetre kerülő szelfi és élménybeszámoló vinné jó hírét az országnak. A vízum árába beleférne, így anyagilag nem lenne vészes, főleg, ha a kilépéskor vissza kellene adni magát a zseblámpát. És persze érdemes lenne „Nemzeti elem és zseblámpa bolt” hálózatot is nyitni, ebben nagy üzlet lenne.

Ha nincs zseblámpád, kellemetlen helyzetekbe kerülhetsz. Az áram mindig váratlanul megy el. Sokszor egy óriási csattanás hallatszik az utcáról, elmegy az áram, és felhördül a nép. Hallhatóan, kifejezetten hangosan, együtt, mindig ugyanazt a hangot kiadva. Ebben az a jópofa, hogy nem dühösen, nem feszülten, hanem kicsit olyan hanglejtéssel, mint aki egy elrontott kapura lövést látott, de olyan középszerű csapattól, hogy már eleve nem izgult annyira, inkább csak szórakozik. Ez egy show. Csak itt az áram szórakozik legjobban.
Néhány eset:
- Sokszor eszem halat vacsorára. Marcangolom, tépegetem az uszonyait, próbálom eltávolítani a szálkát, mindkét kezem zsíros már, és akkor hirtelen elmegy az áram …
- Újra szedek a babból, éhes vagyok, mohó, nem húzom elég közel a lábost a tányérhoz, a kanálról fél úton leesik egy bab az alátétre. Ó a fene egye meg, most majd ügyesebb leszek. Ismét tele a kanál, indul a kezem lendületesen a lábostól a tányér felé, összpontosítok, és akkor hirtelen elmegy az áram …
- Végre hazaértem, nagyon fáradt vagyok, nehéz a táskám. De jó lesz, már csak egy perc és a szobámban picit leülhetek. Már csak a kezemben tartott cipőt kell betennem a tárolóba, felvennem a strandpapucsomat, felvinni a lépcsőn a nehéz táskámat, előhalászni a táskámban lévő kis övtáska pici rekeszéből a szobám kulcsát, és bent leszek. A tele kezeim miatt könyékkel kinyitom a folyosó ajtaját, és akkor hirtelen elmegy az áram …
- A kedves állandó kísérőmmel hazaértünk, súlyos szatyrok vannak nála. A teraszról bekiáltunk a velünk élő unokahúgnak, jöjjön segíteni, hogy mindent be tudjunk vinni és aztán szétszortírozni. Megérkezik, átvesz néhányat. Fogod? Igen. Ezzel a küszöbre lépünk, és akkor hirtelen, elmegy az áram …
- De jó, ma végre van áram és friss is vagyok, végre olvasok kicsit, csak még kezet mosok. Ráöntöm a folyékony szappant a kezemre a szobámban, elindulok a fürdőszoba felé, útközben már jól dörzsölgetem, tiszta hab a kezem, és akkor hirtelen elmegy az áram …
- Talán most! Végre. Semmi ennél jobban most nem esne, mint egy kicsit beülni az ágyba és olvasni. Kinyújtóztatom a lábam, kinyitom a könyvet. Haha, még mindig van áram, jaj de jó, idáig még sosem jutottam el. Milyen jó érzés, milyen felüdülés lesz! Hű, csak nagyon meleg van, miért is nem kapcsoltam be a ventilátort? Leteszem a könyvet, odamegyek a ventilátorhoz, megnyomom a kettes fokozat gombját, egyet fordul a kerék, és akkor hirtelen elmegy az áram …
- Vendéglátóm, a háziasszony nagyon örül a most vett kis rezsólapjának. Mennyivel könnyebb vele, mint a hátsó udvarban görnyedni, szenet gyújtogatni, lassacskán főzni. Szépen barnulnak a banán karikák az olajban, mindketten azt nézzük, és már egyre éhesebbek vagyunk. És akkor hirtelen elmegy az áram … Összenézünk. Ez igazából már megsült – próbáljuk eloszlatni a jogos kételyt a másikban. Együnk.
- Vacsorázom. Hosszú idő után először salátát is. Óriási lépés, már nagyon hiányzott a zöldség, a nyers étel. Nézegetem az centis darabkákra vágott, de meg nem pucolt répácskákat, a hatalmas uborka darabokat és észreveszem, hogy az asztalon egy csomó hangya van. Hú, ezek nem másztak már bele vajon a salátámba? Közelebb hajolok, és akkor hirtelen elmegy az áram …
- Vacsorázom. Fáradt vagyok, melegem van, örülök, hogy nyugodtan, lassan ehetek, közben gondolkodom, merengek egy csomó mindenen. Érzékelem, hogy a család nagy fia kissé feszülten ül a fotelben, nézi a tévét. Hallom, ahogy egyre felkavaróbb a zene, a fiú egyértelműen teljesen a jelenetre fókuszál, nem érzékeli már a külvilágot. Odanézek, a gólyóálló mellényesek felsorakoztak az ajtó előtt, a vezető kézjeleket ad, mind az ajtó felé fordulnak és akkor hirtelen elmegy az áram …
- A szobámban pakolászok. És akkor hirtelen elmegy az áram … Hol a zseblámpa? Az éjjeliszekrényen szoktam tartani. A fenébe, ez a talpas pohár volt, a vágyott ásványvizemmel…
- Le akarok menni a nappaliba. A folyosón megállok és visszafordulok. Magamhoz veszem a zseblámpámat. Iszonyú büszkén lépek be a nagyszobába. Most megvagy. Most én fogok utoljára nevetni. Látod, már nem versz át, dörzsölt vagyok, gyere csak, pontosabban menj el, nem lesz gond, itt van velem a zseblámpám! Elintézem a dolgaimat, kész vagyok, elindulok vissza, lepakolok a szobámban, levetkőzök, és akkor hirtelen elmegy az áram … Nyúlok az éjjeliszekrény felé, de már a mozdulat közben eszembe jut, hogy a zseblámpámat a nappaliban hagytam.

Ezer ilyen helyzet. Valahogy sosem tudsz elég jól felkészülni. És amikor az áram elmegy, hangot ad a nép, hangot ad a háziasszony, hangot ad a család és hangot adsz te is. És az áram is. Gúnyosan kacag. Milliókkal játszadozik és legyőzhetetlen. Azt érzem, ha egymás után háromszor én nyerném meg a játszmát, mert előre magammal vittem a zseblámpát, mert pont befejeztem, mert épp feltöltöttem, mert már megettem, mert nem borítottam ki, akkor én nyernék, kínos vereséget mérnék rá, és meghunyászkodna, leszállna erről a magas lóról. De még kétszer sem tudtam győzni egymás után. Amint egyszer győzök, máris visszavág és nyer.
És nem csak azzal, ha hirtelen elmegy, hanem azzal is, ha hirtelen visszajön. Ez a legrosszabb. Amikor arra ébredsz, hogy beindul a ventilátor, és felkapcsolódik a szemedbe világító mennyezeti izzó, mert azt sem tudod már, milyen állásban hagytad a villanykapcsolót, hirtelen eszmélsz, kinyitod a szemed és mielőtt még elvakítana a lámpafény meglátod, hogy az a hatalmas (8 centi!) bogár, ami extra gyors, plafonon is mászik és repülni is tud és kiűzhetetlen a szobádból, épp a fejed mellett áll a falon. Az ilyet jobb nem látni. Te felszisszensz, az áram röhög.
Amikor nincs áram, és a fülledt meleg miatt forgolódva, felszínesen alszom csak, minden felébredésnél felnézek a falra, vannak rajta lyukak a folyosó felé, és mivel ott nincsenek villanykapcsolók, a beszüremlő fényből rögtön látnám ha lenne áram. Mindig megnézem, és mindig kész vagyok talpra ugrani, ha tölthetem az eszközeimet az éjszaka közepén.

Mindez csak néhány szituáció. Nem meséltem még a főzésről, mosásról, háztartási gépek rendhagyó használatáról. Majd később. Ha időnként visszanéztek, később megtudhatjátok a válaszokat arra is:

Milyen a konyhánk és hogyan főzünk?

Hogyan és miket vacsorázunk?

A kongói vacsorákról szóló bejegyzésig pedig játszhatunk egy kicsit. Eddig 51 estét töltöttem itt. Szerintetek ebből az 51 estéből hányszor ettem áram híján zseblámpafénynél? Vajon mit tippeltek?

Megint hazagondolok. Úgy emlékszem, ilyenkor az ünnepekre készülve minden szobában ég a fény, mennek a robotgépek, lábasok, serpenyők, sütő, hajszárító, tévé, karácsonyi zenék. És a fények, az utcai fények, az a sok csodálatos adventi dísz, az az áradó pompa házakról, lámpaoszlopokról, fákról, hidakról! Ó, hogy az milyen szép is! Gyönyörködjetek benne, élvezzétek, ne a hidegre gondoljatok, ne rohanjatok, ne idegeskedjetek! Örüljetek a sok jónak, ami körülvesz Benneteket és ennek a szemetekben csillogó öröme legyen ma a legszebb fény az otthonotokban!

Mi is sok mindennek örülünk itt, megtaláljuk a nehézségek között is az élet ajándékait. Sokat mosolygunk, sokat énekelünk és készülődünk a Karácsonyra.

Ma reggel járt itt egy ember, házhoz jött az áramszolgáltató munkatársa a havi díjat átvenni. Egy hete egy másik munkatárs hagyta itt a számlát. Nincs posta, nincs sorban állás, nincs utalás. Valaki kitalál egy összeget, valaki megírja a számlát, valaki kihozza, később valaki a pénzt átveszi. Ma 7.505 CDF állt a számlán. Elfogadható. Kifizettük. Azt hallottuk, valahol már fejlesztik a kártyás rendszert, amire feltölthetsz egységeket és alkalomszerűen világosságot tudsz teremteni. Ha fényben akarsz vacsorázni, ha látni akarod a családodat.

Ma este velem volt a zseblámpa a vacsora asztalnál, magammal vittem a fürdőszobába is, és most sikerült feltöltenem ezt a cikket, mielőtt lemerült a laptopom. Ez talán háromnak számít. Talán most végre én nyertem. Akkor is, ha ismét este van, és megint sötét és megint fülledt meleg.

Nem emlékszem a férfi nevére, aki hat hete csuklik. Annyi rémlik, hogy osztrák lektor volt, el nem tudom képzelni, milyen tárgyat oktathatott a német nyelv és irodalom szakon, ahol a hitleri építészetről tartott prezentációmmal szereztem aztán érdemjegyet. E kapcsán, a blog nyilvánosságot kihasználva szeretném megjegyezni, hogy a Faszination und Gewalt című képes albumomat vissza kívánom kapni. Ha valaki észbe kap, hogy pár éve nála van, vagy tisztázatlan körülmények között került hozzá egy ilyen példány, kérem, feltétlen és mielőbb jelentkezzen nálam! Innen a diktátorok irányába is könnyen elkanyarodhatnánk - már csak amiatt is, mert legutóbb tegnap voltam egész napos szobafogságra ítélve politikai okokból -, de ezt hagyjuk későbbre. A kongói blogkoncepcióba azt írtam magamnak, az elnök úrról és a kongói demokráciáról alkotott véleményemet majd csak akkor írom meg, ha már a reptéren leszek. És persze akkor publikálom, ha Ferihegyen leszálltam. Maradjunk tehát egy kevésbé forró témánál. A víz. Pontosabban: egy vödör hideg víz.

Nos, a lektor tehát nem maradt bennem, se a neve, se a szemináriumának tárgya. De egy mondatát, amíg élek nem fogom elfelejteni. „És maguk biztos folyóvízzel mosnak fogat!” Ahogy erre visszagondolok, egyre inkább össze vagyok zavarodva, valójában miről is tarthatott nekünk órát. A lényeg, hogy ezt a mondatot most képzeljétek el azon a csúnya német nyelven! Nem baj, ha nem tudtok németül. Ha halandzsa is, amit képzeltetek, mondjátok ki, de olyan gúnyos, árjás felsőbbrendűséggel, kicsit köpködő pattogással! Valami ilyesmi lesz: „Sicher, Zähne, Sie, waschen! Pfuj!”  Ez tényleg felejthetetlen volt, megsemmisülve ültünk a hallgatókkal. A legjobban persze mindig a valós kritika fáj. Be kell vallanom, akkoriban folyóvízzel mostam fogat. De onnantól soha többé. Becsszó! 16 éve nagy csap elzáró vagyok. Most ugyanakkor nem csodálkoznék, ha elkezdenék valami gyönyörű zuhanyrózsákkal álmodni, egyre többet fantáziálok ilyesmiről.

November elején tudjátok, későeste érkeztem, és jelentősen rosszabbul beszéltem franciául, mint most. Volt egy mondata a háziaknak, ami jelentőségteljesnek tűnt. Két szót értettem meg belőle: toilette és bár. Jó néhányszor elismételgették, és egyre kreatívabban mutogattak is hozzá. Végül bólintottam, hogy értem: A mosdó a bárban van és éjjel nem mehetek ki oda egyedül. Bármilyen késő is van, keltsem fel Lorette-et, ő majd kikísér. D’accor – feleltem. Nem is akartam ellenkezni, kényszer ide vagy oda, eszembe sem jutna az első kinshasai éjjelemen a bárba kimenni egyedül. Végül a nagy út után békésen aludtam reggelig, már amennyire a fülledt melegben, villanyfényben és abban a szemfedélben lehetett.

Jóval később értettem meg, hogy a „la bas” annyit tesz, ott, oda, kint, távol, alul, lent, és így nagyon gyakran használják a legkülönfélébb összefüggésekben. Sokkal hamarabb, már reggel kiderült azonban, hogy a háznál van egy mosdóhelyiség, amit kívülről, egy a kerítés és házfal közötti keskeny sávon lehet megközelíteni.

Egyedül mentem végig azon a szűk úton és senki nem mutatta meg, mi is a használati utasítás egy ilyen kongói fürdőszobához. Jobbra nézve láttam, hogy egy egyszerű kerti csapszerűből csordogál valami víz, de egy vödörbe, ami a lefolyóra lett helyezve. Ebből kikövetkeztettem, hogy a csap és a csordogáló víz se tévesszen meg, itt vödörből mosdás van. A vödör már épp tele lett, elzártam valahogy azt a csapot. Balra nézve megpillantottam az icipici mosdót a sarokban, láttam, hogy nem lesz könnyű dolgom. És volt egy wc, de a hosszúkásan elnyúló kis térben úgy keresztbe helyezve, hogy a térdedre kell csukni az ajtót, ha használni is akarod és bezárkózni is egyszerre. Nem tudtam, hová tegyem le a dolgaimat, hol a helye itt egy neszeszernek, a tiszta törölközőmnek, örültem, hogy hoztam zsebkendőt és tanakodtam, hogy vajon mennyi vizet illik elhasználni egy mosakodásnál a vödörből.

Néhány nappal később szóltak, hogy kész lett a házban a fürdőszoba, innentől használhatom azt, ami jó hír volt, mert közvetlen a szobám mellett van. Ilyen lett:

A lényeg itt is a vödör. Ez a kulcs mindenhez. Ezt a vödörnyi vizet használjuk a wc leöntéséhez – mivel víz ugye annak a vízvezetékében sincs – kézmosáshoz, mosdáshoz és fogmosáshoz. Folyóvíz nincs. Illetőleg csak egy olyan értelemben, ami miatt az európaiak számára külön szócikket kellene írni a szó meghatározásához. Egyszerűen fogalmilag mást jelent, amikor a folyó víz pusztán egy szerzési forma, mindössze az, hogy a vödrödbe a víz nem darabáruként érkezik, vagy cseppenként mérik ki súlyra, hanem belefolyathatod azokon a napokon, amikor a vezetékekben éppen van. Ez messze nem jelenti azt, hogy folyathatod közvetlenül máshova is a vödrön kívül. Lefolyóba szigorúan nem. A testedre szintén nem. Nem azért, mert nem szabad, vagy mert luxus lenne, egyszerűen azért, mert lehetetlen. Nincs. Amennyi van, az olyan kevés és olyan kiszámíthatatlanul áll rendelkezésre, hogy a hosszútávú életben maradás törvénye diktálja, hogy vödrökben tartalékolni kell. Nem lehet csak úgy letusolni a jobb napokon, mert sosem tudod, meddig tartanak majd a rosszabbak, nem fogyaszthatsz el feleslegesen sokat. A zuhanyozás pedig innen nézve a feleslegből való gazdálkodás kategóriájába tartozik. Errefelé nem sok mindenből van felesleg, vízből semmiképp.

Ez a kedvenc kombinációm, fekete és zöld. Én már más vödörben és más kiöntőben valahogy nem bízom meg. Úgy tűnik, vannak rigolyáim. Ez a zöld kis kiöntő teljesen hozzám nőtt, az életem része lett. Önálló mértékegységgé vált. Egyharmad zöld kis kiöntőnyi a fogmosásra a kezed leöblítésével együtt, fél zöld kis kiöntőnyi evés után (merthogy többnyire kézzel eszem az itteni ételeket), háromnegyed zöld kis kiöntőnyi wc használat után alaposan beszappanozott kézre, 3-4 zöld kis kiöntőnyi wc öblítésre. Egyszerűen ösztönösen alakul ki az emberben a spórolás, és szinte észrevétlenül alakul a reakciórendszered, mire milyen praktikákat tudsz kitalálni a takarékos, de hatékony vízhasználat érdekében. Mint ahogy nem mindegy, hogy mozgatod a serpenyőt, amikor belecsurgatod a palacsintatésztát, nem mindegy, hogy forgatod a kezed, amikor rácsurgatod a vizet, hogy mindenhova elérjen. Apróságokon múlik a siker.

A vödör pedig valódi kategóriaugrás. Szinte minőségi különbség. Talán amiatt, mert a kis kiöntő funkcionális aktusok kelléke, a vödör viszont élvezethez juttat. A vödör víz magában hordozza a lehetőségét annak, hogy kényeztesd magad. Hogy abból a nagyobb mennyiségből – ami természetesen sosem lehet egy egész vödörnyi víz! – már megvalósíts a puszta tisztálkodásnál valami többet, már átéld, ahogy vékony erecskékben, kiszámíthatatlan útvonalakon végigfolyik az izzadt, poros testeden a víz. Ez élmény! Néhány hét a szegénynegyedben és az ember az ilyen pillanatokban megtanulja megélni a teljes jelenlétet, a pillanat tudatos élvezetét.

És mi történik, ha a vödörből elfogy a víz? Után kell tölteni. De honnan? A falicsapban nem mindig van víz. Időnként próbálgatni kell. Fel kell venni egy szokást, hogy jártadban-keltedben, de napszakonként mindenképpen próbáld ki, mi történik, ha megnyitod a csapot. Ha van víz, tölteni kell. Elő a vödröt, itt nem lehet színpreferencia, ami csak van, meg kell tölteni! Ha pedig a csapból nem jön, akkor mehetsz a vödrökhöz onnan pótolni, feltéve, hogy van bennük, mert amikor volt vezetékes víz, nem felejtetted el őket feltölteni. Eleinte megjelentem az üres vödrömmel és Lorette, az unokahúg feltöltötte, aztán felhozta a fürdőszobába. Utána szabadkoztam, hogy nem szeretném, hogy ő cipekedjen, majd felviszem én. Aztán rájöttem, hogy ezt nem bírja a vacak állapotban lévő csípőm, utána egyszer a lépcső legfelső foknál talán már elbizakodva szusszanni akartam, talán csak egy centivel emeltem fel kevésbé a vödröt, erre beleütődött a lépcsőbe és kiömlött jó néhány liter. Észrevétlenül takarítottam fel, csak a szívem fájt, kárba ment egy csomó spórolás. Talán ekkortájt, egyszerre lett elegünk a családdal abból, hogy az újdonsült emeleti fürdőszobába ennyit cipekedünk, és egy nap a fürdőszobába lépve nagy meglepetés várt.

A nagy fekete vödör. A kis kiöntőhöz és a vödörhöz képest ez már nem kategóriaugrás, hanem dimenzióváltás. A nagy fekete vödörrel sosem kerülhetsz olyan bensőséges kapcsolatba, mint az előzőekkel. A nagy fekete vödör sosem lehet a tiéd. Mégis - és talán éppen ezért – ő a legizgalmasabb. A nagy fekete vödörrel csak álmodsz, ha őszinte vagy magadhoz, elképzelted már, milyen lenne beleállni, összekucorodva belemerülni. A nagy fekete vödröt nem tudod kézbe fogni, nem tudod felemelni. Az mindig meghalad téged, ő maga az időn kívüliség. A sok, a többször, a legközelebb is. Nem garancia, de mégiscsak egy reménnyel roskatagon felvázolt jövő.
Egyszer fordult elő eddig, hogy levettem a fedelét készülve arra, hogy a kis zöld kiöntőmmel átmeregetek a fekete vödrömbe valamennyit, és döbbenten láttam, hogy üres. Lett mélysége, vége, szertefoszlott a „tartalék”. Lementem a konyhához és kiderült, sehol nincs víz már a házban. Negyedik nap nem volt víz a vezetékekben, és ez azért ritkaság, erre nem készültünk fel elég jól. Este volt, fáradtan értem haza és éreztem, hogy nagyon izzadt és piszkos vagyok. Egyszerűen annyi víz nem volt, hogy a kezemet megmossam. Higgyétek el, a kézfertőtlenítő gél és nedves törlőkendő nem ugyanaz. Semmi nem tudja pótolni a vizet. Sok minden van az életben, aminek az értékét akkor érzed meg igazán, amikor a hiánya átjár, amikor már nincs, amikor elveszítetted.

Itt az egyenlítőnél, különösen most az esős évszakban nagyon fülledt meleg van. Hullámokban adod meg magad a fáradtságnak és izzadásnak. Idegenekkel összezsúfolódva izzadsz az iránytaxiban, és az áram nélküli éjjeleken forgolódva izzadsz az ágyadban. Vágysz a vízre, a felüdülésre, a megtisztulásra.
Ha a fél vödörnyi vized megvan az esti mosdáshoz, akkor is jönnek még nehezítő tényezők.
A másik ellenség, az áramhiány. Sokszor zseblámpánál meregeted magadra a vizet és bízol benne, hogy mindent lemostál. Az indulás előtti csomag, adomány átvételkor kaptam az alapítvány elnökétől egy csomag háztartási kekszet, néhány műzli szeletet, egy fürdőpamacsot és egy körömkefét. Sokat sejtető összeállítás volt. A körömkefét kézbe véve azért kérdőn ránéztem. „Tudod Te, hogy milyen koszos leszel?” – csak ennyit mondott válaszképp. Már tudom. Sosem használtam fürdőpamacsot. Valahogy mindig azt képzeltem, hogy az egy baktériumtanya. Most örülök neki, a baktériumokkal már rég nem foglalkozom, a pamacs pedig segít legyőzni a gravitációt, amit a szeretett kis zöld kiöntőmmel olykor nehezebb lenne. A körömkefét is rendszeresen használom. Egy kedves családi barát figyelmeztetett az út előtt, hogy vágjam tövig a körmöm, mert nagyon sok piszoktól és ebből adódó kellemetlenségtől tudom megóvni magam. Jó, hogy kihangsúlyozta, ezt se vettem volna ilyen komolyan magamtól. Sosem szerettem rövidre vágni a körmeimet, ennek lett áldozata a zongorakarrierem is. A zenetanárnő ki tudja hányszor írta be az ellenőrzőmbe, Körmöket levágni!!!! – csak úgy sorakoztak a felkiáltójelek. Végül a körmeimet választottam a billentyűk helyett. Kongó előtt viszont meghajoltam. Többször vágtam már tövig a körmeim, mint ahányszor hajat mostam, mert elképesztően feketék tudnak lenni.

A víz és áramhiány mellett további nehezítés, hogy a fürdőszobában nem vagy egyedül. Eddig többféle bogárral, békával és gyíkkal mosakodtam már együtt. Őt már az ablakon kívül kaptam lencsevégre, farokkal kb. 24 centi és ha nem a zseblámpás mosdásnál nézed, látszik, hogy színes, kifejezetten szép.

Azt pedig ne felejtsük el, hogy hideg víz van a vödörben. Ez persze itteni szobahőmérsékletet jelent, nem akarok feleslegesen dramatizálni, de akkor is, minden alkalommal eltart kis ideig míg a kezdeti szisszenés után folyamatában tudod locsolgatni magad.
Mindez számomra semmi ahhoz a kihíváshoz képest, amit a hajmosás jelent. Férfiak ezt talán meg sem fogják érteni. Én egyszerűen nem tudok úgy hajat mosni, hogy beállok a zuhany alá és felülről a fejemre csorgatom a vizet. Én edzett derékkal hosszasan behajolok a kádba és akkor meg tudom oldani azt a több környi ezzel-azzal való bedörzsölést, ami egy női hajmosással együtt jár. Az ismerőseim tudják is, hogy nem vagyok oda annyira a hajmosásért, a szárítással együtt majdnem egy óra az ember életéből. Otthon még örültem is, hogy Afrikában a hajszárítást megspórolhatom majd.

Az első hajmosásom a szárítás elmaradása ellenére is elég hosszú ideig tartott. Folyamatosan új módszereket kellett kigondolnom. Honnan folyassam, hova térdeljek, hogy tartsam a fejem, hogy tudom jól kiöblíteni. Ha tudnátok, milyen sokat jelent, amikor egy erős sugarú zuhanyfejjel oda irányítod a vizet, ahova akarod, akár felfelé is, mint egy kis szökőkútból. Itt csak én voltam és a kis kiöntő és a gravitáció. A pamacs ezúttal nem tudott segíteni. Az első alkalom után két hétig nem is mostam hajat. Ha utánaszámolok, az ittlétem alatt eddig háromszor mostam hajat, ezen este még el fogok gondolkodni magamban…

Az élet örömei azonban mindenhol ott vannak, csak észre kell venni őket. Látjátok a különbséget az előző és a következő kép között? Egy nap a fürdőbe lépve éreztem, hogy valami megváltozott. Észrevettem, hogy a belépő rész teteje le lett csempézve! Tény, hogy sajnos nem lett méretre vágva a csempe, a vízszintes felület alatt egy sávban üres tér van, így pár nap elteltével – gondolom valaki épp a nehéz vödröt emelhette be –már törött volt az új csempés rész. Aztán egy újabb hét elteltével a hátsó fal is némileg le lett csempézve. Hogy miért épp addig, az rejtély a számomra. Ez azt hiszem, már így marad.

Hosszú ideig nem is tűnt fel, mennyi minden hiányzik még így is az otthoni fürdőszobához képest. Látjátok, itt nincs kisszekrény, törölközőtartó, tükör, semmi, ahol berendezhetnéd a kis kellékeidet. De itt talán nincs is annyi apróság és kacat, mint otthon. Az emberek jobban megvannak az számtalan csodaszer nélkül.

Éppen egy hónapja éltem már a vödrös világban, amikor az alapítvány Global Talent programja kapcsán (erről is írok majd még) az egyik kollégámmal ellátogattunk egy irodába beszélgetni valakivel. A város egy másik részén volt, közelebb a centrumhoz. Az irodában padlószőnyeg, légkondicionálás, tárgyalószoba. A visszaindulás előtt még jeleztem, hogy várjanak kicsit, elmennék a mosdóba. Azt hiszem sokat vártak. A magam számára is furcsa, leírni még furább, de higgyétek el, egyszerűen mozdulni sem bírtam, ahogy megláttam azt a zuhanyt. Otthoni szemmel nem számítana különlegesnek, a csöve kívül futott a falon, de mégis zuhany volt. Magasan egy széles zuhanyfej, nem tudtam levenni róla a szemem. Elképzeltem, hogy megforgatom azt a csapot, elkezd folyni a víz, aláállsz, nem görnyedsz, nem csak kis adagok érik a bőrödet, elengeded magad, relaxálsz. Még így, karnyújtásra a beteljesületlen álomtól is nagyon jó érzés volt. És ahogy a csövek útját követtem felfelé, megláttam azt, amire akkor szavakat nem tudtam találni. A bojler. Úgy bámultam, mint aki a csodát lát. Szépnek találtam, különlegesnek, érdeklődéssel nézegettem a részeit, a kis lámpáját. Szerettem volna megtudni, hogy is működik, én mindig babáztam, nem figyeltem az ilyen műszaki dolgokra se kicsi se nagy koromban. De most megértettem valamit. Megértettem, hogy a bojler mivel járul hozzá az emberiség boldogságához, az egyéni elégedettség érzéshez. A meleg víz gondolata úgy hatott rám, hogy sokáig nem mozdultam, csak néztem azt a bojlert. Tudom, hogy ez túlzásnak tűnik, én csak azt tudom leírni, hogy hirtelen kiszakadva egy budapesti komfortból a nap mint nap spórolós, hideg vizes, vödrös mosakodások után mit tapasztaltam magamon. Számomra is döbbenetes volt a reakcióm. Mert ideérve alkalmazkodsz, nem panaszkodsz, megszokod. De váratlanul szembesülni azzal, hogy más is lehet, és másnak ez most is elérhető, az sok gondolatot ébreszt az emberben. Szeretném, hogy ne múljon el majd belőlem ez az érzés, hogy ne üres frázis legyen, amikor a vízről, a magam jólétéről gondolkodom, hanem nap mint nap hálát adjak, ameddig megadatik, hogy van ivóvíz, bármikor folyóvíz, meleg zuhany, pihentető kád. A termálfürdőinkről nem is beszélve. Indulás előtt még kiváltottam a szokásos fürdőjegyem, ezúttal a Széchenyibe. Főleg reggelenként szeretek odajárni, amikor még nyugalom van és olyan friss, fürge fények játszanak a márványoszlopokon ahogy fodrozódik a víz. Szép emlék. Azután a vízilovakra is gondoltam. Otthon még az állatkerti vízilovak is abben a termálvízben fürdenek, nem is csoda, hogy olyan szaporák, hogy az európai állatkertek példányainak szinte mindegyike rendelkezik magyar felmenőkkel. Irigykedve gondoltam rájuk. Micsoda luxus. Órákig dagonyázni az előkelő nevű Szent István forrás meleg, gyógyító vizében.

Tényleg hosszan lehettem a fürdőszobában, de türelmesen megvártak. Azóta is sokszor gondolkodom a vízen. Nem csak mosdás közben. Amikor főzünk, takarítunk, iszunk, mindig előkerül, és mindig nagyon másként, mint ahogy otthon használjuk. Hiányzik a háztartásokból, hiányzik a rendelőkből és hiányzik a mezőgazdaságból. Ez olyan tény és adottság, amihez jelenleg csak alkalmazkodni lehet. Talán egyszer valami változhat majd.

Mindenesetre ígérem, karácsonyra megmosom a hajam.

Ti pedig az ünnepi készülődés, sütés-főzés közben gondoljatok azokra, akiknek ivóvizük sincs, nemhogy zuhanyozni vagy fürdeni tudnának. Pláne nem ivóvíz minőségű vízzel. A nagy dolgok igenis a kicsikkel kezdődnek el. Talán csak egy fogmosás, amikor megáll a habos kezedben a fogkefe és életedben először másként nézel arra a lefolyóba áramló tiszta vízre…

Kongói munkám egyik célja, hogy megismerjem az Afrikáért Alapítvány által fenntartott kinshasai iskolát és segítsem az aktuális feladatokat, továbblendítsem az elakadt projekteket. Az eddig itt töltött másfél hónap alatt nagyon sok időt töltöttem a gyerekekkel, tanárokkal és folyamatosan azon gondolkodom, miként lehetne az iskolát nem elsősorban infrastrukturálisan, inkább pedagógiai programját tekintve fejleszteni. Nagyon érdekelnek a gyerekek, végtelen csodálattal tölt el az a mindannyiukban meglévő egyediség, amivel különlegesebbé, többé teszik a világot. Az egyik államvizsgámra készülve választottam a tehetség témakörét, és nagyon bennem maradt, mennyire összetett folyamat és feladat hogy az adottságokat, a tehetségígéretet felismerjük, kibontakoztassuk. Különös kihívás ez itt a 3. világban, ugyanakkor kivételes lehetőség is, mert ezekből a gyermekekből lesznek azok a felnőttek, akik ennek az országnak át tudják írni a jövőjét. 

Sok mesélni valóm van az iskoláról, a legjobb lesz, ha több részes sorozatként ismertetlek meg vele benneteket apránként. Kezdjük most az elején. November 6-án, az első munkanapomon nagy várakozással indultam az iskolába, ez volt az első alkalom, hogy a hétköznapi hömpölygő tömegben - az engem azóta is árnyékként követő Papa Fellyvel - igyekeztünk iránytaxit fogni, hogy eljussunk az iskolába. Hatalmas hétfő reggeli tülekedés volt, számomra akkor még szokatlan fülledt meleg, sebesen igyekvő és a fejükön mindenfélét cipelő emberek. Megtettem az első lépéseimet a saras, bűzös szemétkupacokon keresztül. Ezeket kikerülni nem lehet, más út nem létezik, errefelé ezen a vegyes hulladéktengeren kell járni. Óriási volt a forgalom, alig kaptunk fuvart, és aztán is lassan haladtunk, az ütött-kopott iránytaxiban összezsúfolódva vártuk, hogy mozduljon az autósor. Mindenki hallgatott, hangtalanul gyötrődtünk és egymáshoz préselődve folyt rólunk a víz. Eljutunk az iskola utcájáig, az utolsó néhány sarkot gyalog megtéve először nyertem bepillantást abba, Kinshasa hatalmas városának ezen szegénynegyedében hogyan élnek az emberek. Szegénység, reménytelenség mindenütt.

A főúttól - az egyszerű házak között - három sarkot begyalogolva beléptünk a College Othniel területére a hátsó utca felől, ahol a La Providence árvaház is található. Néhány nevelő már ott köszönt, leültettek, kicsit beszélgettünk, majd bejelentették, hogy a gyerekek készen állnak, indulhatunk a velük való találkozásra. Már messziről hallatszott az énekük. Megkerültem az árvaházat, elhaladtam a hosszú, javításra szoruló kerítés mellett és feltárult előttem egy a kinti utcákhoz képest egészen más világ: az iskola rendezett udvara, a szép egyenruhában álló, kedves arcú gyermekek. Óriási élmény volt megpillantani őket! Készülődve vártak már, osztályonként sorban állva, hatalmas, lelkes hangon énekelve, tele a gyermeki lélek felvidító erejével, szépségével!
(Itt egy kis fényképezőgépet használtunk, ezért nem olyan jók a fotók, mint a többi posztban.)

Monsieur Bonaparte, az alsó tagozatosok igazgatója kísért be az udvarra és kezdett nekem mesélni. Az éneklés néhány perc után véget ért, egy kislány bátortalanul kilépett a sorból és picike lépésekkel virágot hozva elindult felém. A gyerekek nevében egy nagyon szép kis csokorral köszöntött! Később az árvaház kertjét bejárva láttam, hogy ezek a gyönyörű, sárga, lila és tűzpiros virágok mind itt nyílnak az épületek mellett.

Több, mint 300 gyermek az óvodai és alsó tagozatos képzésben, tele életerővel és pajkossággal. Csivitelnek, mozognak, nem lehet másképp beszélni hozzájuk, mint a láthatólag már jól bevált hangosbemondóval. Pindi, a hatodikos osztály tanítója beszél a gyerekekhez, elmondja, hogy mi a nevem, pár szóval bemutat bennünket egymásnak. Aztán szól, hogy menjek középre és beszéljek én is a gyerekekhez. Hozzá vagyok szokva, hogy sok ember előtt beszéljek, de ezúttal nagyon meghatódva szólok bele a hangosbeszélőbe, nem is lehet eléggé hallani. Pindi odajön és közelebb tartja, bíztat, hogy csak bátran, beszéljek hangosan! A franciámat próbálgatva elmondom én is röviden, ki vagyok, honnan jöttem, nagyon örülök, hogy itt lehetek, gyönyörű szép a kis virágcsokor és hogy itt maradok január elejéig, addig sok időnk lesz egymással megismerkedni, játszani.

A közös hivatalos, énekes köszöntésnek vége, a gyerekek rendezett sorai fellazulnak, összesereglenek körülöttem, amit egyáltalán nem bánok! :) Mindenki oda akar jönni a legapróbbaktól a nagyobbakig. Nagyon jó üdvözölni őket, belenézni a csillogó kis szemeikbe!

Azután sorra megismerkedem a tanárokkal is. A képen Youyou, a legapróbbakkal foglalkozó óvónéni, aki azóta nagy kedvencem lett.

A gyerekek továbbra is ott ácsorognak, egyre csak közelebb akarnak jönni, és ami a legédesebb, egyesével kezet akarnak fogni! :) Több száz picike fekete kéz, mosolygó fejecskék, hihetetlen rafinált frizurák, izgulva formálódó köszönések: Bonjour Madame Anne!
Odajön mindenki, és sokáig maradnak, nagyon jó együtt lenni a gyerekekkel.

Sípszó hallatszik – az itteni csengő -, és mindenki tudja, hogy kezdődik a tanítás. A gyerekek azonnal a saját tantermük felé fordulnak és elkezdenek bemenni. Az ovisok kis székeiken ültek a tornácon, most megfogják, magasba emelik és azokkal igyekeznek be engedelmesen a termükbe.
Bonaparte az igazgató bekísér a szobájába, elbeszélgetünk az iskoláról.

Ezután elindulunk az igazgató úrral és egyesével minden osztályban köszöntöm újra a diákokat és a tanárokat. Az ovisoknál kezdjük, aztán a következő teremben vannak az elsősök, és így tovább egészen a hatodikosokig, az alsósok legfelsőbb osztályáig. Pár percet időzünk csak mindenhol, de van idő rápillantani a táblára, a kis füzeteikre, könyveikre. Már várom, hogy az itt töltött hónapok alatt jobban is megismerhessem, mit és hogyan tanulnak. A végére marad az informatika terem, ami egyben az iskola működéséhez szükséges adminisztrációs irodaként is működik.

A College Othnielben az idei tanévben nagyjából 570 diák tanul. Hogy ezt miért nem tudjuk pontosan, erről később még írni fogok. A képeken látott ovisok és alsósok reggel 7:30-kor kezdik meg a tanulást és délig vannak az iskolában. Egy kis játék után aztán hazamennek és átadják a helyet a felsősöknek, akik 12:30-17 óráig használják a tantermeket. Az ő igazgatójuk Mama Therese, aki itt még ritkaságnak számító női vezetőként remekül fogja össze a szaktantárgyakat oktató tanárokat, valamint a nagyobb diákok osztályait. 

Az iskolai sorozat legközelebbi részében közelebbről is megismerhetitek majd az iskola történetét, nevének jelentését és a hihetetlen aranyos ovisokat! Később pedig szó lesz még a nagyobbakról is, bepillanthattok egy-egy afrikai tanórába és iskolai rendezvénybe.

Most búcsúzom azzal a képpel, amikor az első iskolában töltött napom délutánján véget ért az iskola, és a gyerekek hazaindultak. Kiléptek az iskola szép udvaráról, ismét vissza a szemetes utcákba, a szerény otthonaikba, de vidáman, a kis magyar szalaggal díszített iskolai egyenruhájukban és az aznap megszerzett tudásukkal is gazdagabban.

Az első napon, amikor az egyenlítői nap kelt fel felettem, nappali fényben szembesültem mindazzal, amit az érkezésem éjjelén nem láttam. A hatalmas főváros egy kis szeglete az új otthonom, az egyik szegénynegyed. Megfoghatatlanok a méretek, a számok, Kinshasában 12 millió ember él együtt közel 10.000 km2-en. Amit én nap mint nap látok, az a hatalmas kontrasztokat magában rejtő város egyik arca, talán a legmarkánsabb, amelyben a legtöbb itteni kongói él. Döbbenetes volt alámerülni ebbe az új valóságba. Az első időben csak a kérdések sokasodtak bennem.

Milyen lehet ide születni, ezek között a körülmények között nevelkedni és gondolkodni? Milyen lehet itt a női sors? Mi mindent hordoznak az asszonyok? Nehéz csomagokat a fejükön, picinyke gyerekeket a hátukon, ezernyi tennivalót a vállukon és súlyos történeteket a szívükben?

Milyen lehet itt élni? Vajon ezekben a vezetékekben hogy fut az áram? Kinek elérhető? Milyen lehet ez a sokaság, idegenekkel egymáshoz ilyen közel lenni?

Hogyan lehet közlekedni nagy forgalommal a saras, burkolat nélküli utakon? Miért ennyire összetört az összes autó? Honnan szerzik vajon az ócska járgányaikat? Van-e itt és milyen a tömegközlekedés?

Hogyan lehet ekkora szemétben élni? Hogy lehetne ezt felszámolni? Vajon mit gondolnak ezek az emberek a környezetről, a természetről? Van-e itt olyan oktatás, amely tudja formálni a szemléletüket?

A szemét, sár, utak és házak legyőzik-e a tájat egy ekkora városban, vagy megvalósul egy harmónia? Gondol-e a kormányzati negyed elegáns lakója a poros utcácskák pléhlapokból összetákolt viskóiban élőre?

Milyen lehet itt közlekedni? Forró kánikulában szálló porban és az esős évszak hatalmas pocsolyáiban?

Lenne-e igényük a személyes térre, amikor bezsúfolódnak egy platóra, egy rozzant minibuszba, vagy soha nem is tapasztalták meg, hogy másként is lehetne utazni? Biztonságban vannak-e, amikor siheredek mögé pattannak fel, hogy a motorokkal gyorsabban haladva előrejussanak a végtelen dugókban?

Miért ül minden iránytaxiban 6-8 ember? Mikor alakulhatott ki, hogy az anyósülésen ketten szorongjanak? Milyenek vajon a közlekedési szabályok, miért szól a rendőr és miért nem? Biztonsági öv, sebesség, index, súly - mit jelentenek itt ezek a szavak?

Hogy működik az áruszállítás? Áram, számítógépek és nagy logisztikusok nélkül, hogy és mikor ér itt célba egy küldemény?

Mit rejthetnek ezek a színes kisboltok? Mit lehet megkapni bennük? Milyen a választék és milyenek az árak? A bolti vásárlást mindenki megengedheti magának, vagy ez már önmagában kiváltság?

Mit lehet elintézni itt a szegénynegyedben? Vannak szolgáltatók, akikkel a mindennapi szükségleteink könnyebben megoldhatók? És egyáltalán mi az ami itt nem is működik, míg más országban alapvető?

Aki így  és itt él, az mit gondol a tőle pár kilométerre lévőről, aki a centrumban mintha egy másik bolygón élne? Ismeri azokat a karnyújtásnyira lévő, számára mégis elérhetetlen viszonyokat? Milyen lehet, amikor a nyomorgó szegények és a dőzsölő, vezetésközeli emberek gondolatai találkoznak? Vagy ez nem is szokott megtörténni, ezek párhuzamos létek, amelyek között nincs kapcsolat?

Milyenek lehetnek az otthonok errefelé? A befejezetlen kőház az álmok netovábbja? Mikor jön el az életben a pillanat, amikor megbékélsz azzal, hogy nem jutsz tovább soha a hullámlemez falaknál? Milyenek az életterek és milyenek a bútorok? Milyen eszközöket használnak itt a napi háztartási tevékenységekhez?

Milyenek lehetnek a hétköznapok? Munka vagy várakozás? Alkalmi feladat, ügyesen megszerzett kicsi pénz? Lehet életpályát tervezni? Jutsz valamire az érettségivel vagy a diplomával? Mennyire jár át a félelem a betegségektől, amik az ismerősöket olyan sűrűn elragadják?

Milyen lehet itt a gyerekek élete? Mi számukra a játszótér, mi a törődés, mi a szeretet? Mire gondolnak, amikor hatalmasat vetődnek egy védés után és felszáll az utcai por? Mi jár a fejükben, amikor megkapják a 7-es sorszámú mezüket? Miben hisznek, miket terveznek? 

Mi mindent lehet megkapni az utcán? Ki honnan szerzi az áruját és mennyit tud keresni rajta? Mi történik, ha semmi nem kelt el napokig? Honnan az erő ahhoz a sok súlyhoz, amiket a fejükön cipelnek?

Miket tárolnak a számtalan műanyag flakonban? Honnan származnak az élelmiszereik? Figyel-e valaki arra, hogy a szemétben élve az eledelük ne szemét legyen? Biztosítja-e valaki azt, hogy tudásuk, egészségük, biztonságuk és jogaik legyenek?

Mennyit ér itt egy élet? A sok születő gyermek közül hány tud testileg, szellemileg és lelkileg jól fejlődve felcseperedni? Ha valaki megbetegszik, hová tud menni? Pénz kérdése-e az életben maradás?

Ismerik-e egyáltalán, hogy más is lehet az élet? A sorozatok szereplői,  a fehérek Európája és Amerikája jelent-e többet egy pillanatok múltán szétpukkanó ezerszínű szappanbuboréknál? Állam? Oktatás? Gazdaságélénkítés? Segélyszervezetek fekete lyukba öntött szállítmányai? Van itt kiút? Akarják ők maguk is?

Egy csokor zöld levél, amivel megáldotta a kert végét az Isten. A parányi bevétel elég lesz-e mára? A szavak, mint ma és holnap mit jelentenek? Van-e tervezhető jövő? Vagy csak a most van, mivel a múlt fáj, a jövő pedig beláthatatlan?

Mire van itt szükség? Segítenél-e azzal, amit a foteledben ülve segítségnek gondolsz, vagy egész máshonnan kell kezdeni? A minden egyes nap sok órányi használatban lévő zsebláma elemére, az áram, víz és háztartási gépek nélküli otthonok mosószappanára és a magára hagyott, nyomorúságos élet kis fényére, a csinosan öltöző nők szemének rövid csillogására mi a válasz? 

Honnan a semennyi szegénységgel, éhezéssel, kosszal és betegséggel sem elnyomható erő, ami az otthonok takarításában, a textilek motívum gazdagságában, a varrónők fantáziájában, a tinédzsertől az aggastyánig mindenki hívő lelkében és gospelt zengő torkában ott rejtezik? Honnan az a "mégis" és "mindennek ellenére"?

Néhány darabka faszén. Pár kongói frank. Egy asszony élete. Egy elfeledett nép a sok közül. 70 millió ember. Egy, közös bolygó. Többféle bőrszín, de azonos vér. Különböző ágyak és különböző álmok, de mind ugyanaz: ember. 

Hat hete élek közöttük, velük. És már nem csak a híradóból ismerem őket. Szívesen elmesélem Nektek, milyen mindaz közelebbről, amit a képeken láttok. Gyertek vissza újra és olvassatok majd vízhasználatról, közlekedésről, főzésről, oktatásról, fővárosi kontrasztokról, könnyfakasztó rendelőkről, mindig tele templomokról, kortárs sorsokról.
Történetek innen, Kongó szívéből.

Indulj Kongóba! Ennyit tudtam. Viszonylag sikerült leszoknom arról, hogy visszakérdezzek, ha az a hang így megszólal bennem. Gondoltam, bejelentkezem az Afrikáért Alapítvány elnökénél, beadatom az oltásokat, aztán összecsomagolok, utána elrepülök és előbb-utóbb majd ki derül, mi keresni valóm van nekem ott. De az élet nem ilyen egyszerű.

Eleve alig tudtam elérni, hogy France Mutombo „azonnal” fogadjon. Iszonyú feszes napirenddel vezeti a szervezetet, szinte mindennap előad valahol Budapesttől Brüsszelig. De sajnos, ha valamit a kosfejembe veszek, akkor nem bírok magammal. Másnap reggel utazott Kongóba, az utolsó legsürgősebb dolgokkal foglalkozott már csak az irodában. Hosszú lett a beszélgetésünk mégis. Azt mondta, szeptember elején nem mehetek. Kiegyeztünk a novemberben, főleg azért, mert beláttam, hogy ha teljes egészében át is hágjuk a megszokott önkéntesküldési protokollt, franciául azért kell tudnom boldogulni. France ezzel a novemberi ígérettel részben szerintem csak az adott beszélgetést akarta lezárni, és később apránként tágítani a kört, hogy több részletben, de elérjünk egy tartható ütemezés felállításához. Én viszont másnap beiratkoztam a Francia Intézetbe és napi öt órában igyekeztem ismerkedni a nyelvvel, haladni a cél felé.

Mikor visszajött, megint hosszan beszélgettünk, és éreztem, hogy azért még nem nyertem meg a háborút, egyszer csak gondoltam egyet és szépen bemutatkoztam neki franciául. Elmondtam magamról és családomról meg a hobbijaimról mindenfélét. Látta az elszántságomat. És elkezdődött a felkészítés. Rengeteg időt töltött velem és nagyon alapos interkulturális képzésben részesültem, miközben az alapítvány tevékenységét is egyre jobban megismertem.

Beadattam az oltásokat: sárgaláz, hepatitis A, B, torokgyík, tetanusz, szamárköhögés, gyermekbénulás, agyhártyagyulladás, hastífusz. A kocka el volt vetve.

Az útlevelembe került vízumbélyegző szövege francia, a kiállítás helye pedig Belgrád. Ott van a Budapesthez legközelebbi kongói nagykövetség. Sosem jártam még Belgrádban. Most is csak célirányosan be és ki a városból. Furcsa látkép volt, és ahogy vezetnek… France szerint kis betekintés a kongói stílusba. Hát elég kicsi. Azóta itt már dimenziókkal különböző közlekedési helyzetbe csöppentem. Az iránytaxik, zsúfolt buszok, hömpölygő gyalogosok világáról majd külön írni fogok nektek, nagyon mókás és elgondolkodtató beszámoló lesz.
A nagykövetségi élmény belgrádi is volt, kongói is. Egy külön világ. Ott már távolodtam Európától.

A nagykövet úr nagyon kedves volt és remekül állt neki az öltönye. Többször megfigyeltem az utóbbi időben, hogy a feketéknek milyen jól áll a kék. Elfogadta kérésemet a közös fotóra és természetesen a Kongói (csak nevében) Demokratikus Köztársaság elnökének, Joseph Kabilának milliónyi példányban létező posztere elé állt fotózkodni. Hirtelen ötlettől vezérelve feszítettem ki azt a nemzeti lobogót, nem volt ez úgy kitervelve, mint a láncos kutya a jobb kézben kézfogás ellen, vagy a labrador az orosz sajtófotózáson. Egyszerűen jobban éreztem magam ezzel a szép zászlóval a háttérben. Az tetszik. A rendszer csúcsán lévő elnök úr pedig - akinek alkotmányos jogköre már tavaly decemberben lejárt - azért még így is jól látszik, így azt hiszem, ez a zászlós megoldás diplomáciailag még elfogadható.

Az útlevelembe került vízum nem igazán elegáns, más országok sokkal szebb vízum oldalakat állítanak ki. Azt mesélték, régebben másikat használtak, címeres, arany díszes, de már nincs rá pénz. Kaptam viszont egy külön kis lapot, egy nagyköveti üdvözlőkártyát. Ez viszont gyönyörű!
(A kék szegélyt csak én tettem most rá, amúgy szép hófehér papíron van.)

Odáig vagyok érte valamiért. És ebbe a leopárdos – lándzsás - agyaras címerbe végképp beleszerettem.
A vonzás erősödött, az idő fogyott és egyszer csak Isztambulban voltam.
A reptér olyan volt, mint egy XXI. századi bálterem. Találkozót adtak egymásnak a világ népei. Sorra vonultak fel a fehérek, a mandulaszeműek, a tornacipős hitelkártyások, a fonott hajúak, a komoly öltönyösök, a barnára szoláriumozottak és a feketék, az elvágyódó turisták és a honvággyal teli hazaindulók.

Várnom kellett. Egy kis ideig nézegettem az embereket, aztán megkértem egy nőt, hogy vigyázzon a csomagjaimra, amíg elmegyek mosdóba. Amikor ilyesmit csinálok, semmi hivatalos garancia nincs arra, hogy a dolgaim meglesznek mire visszaérek, csak a belső megérzésem. És ez eddig mindig jól működött. Most azért a szokottnál nagyobb tétje volt, laptop, adomány gitár...
Mikor visszaértem, feltettem a fali csatlakozóra a telefonom és laptopom tölteni, és elkezdtem olvasni. A nő egész másként nézett rám azután, ahogy meglátta a kezemben a könyvet: Elif Shafak – Az építészinas. Ezek szerint török volt. A szemében láttam, hogy ő is érezte a pillanat könnyed szürrealitását, hogy az életünk vélhetően egyetlen közös pontja az lesz, hogy ő vigyázott a cuccaimra, míg pisiltem, aztán én elkezdtem olvasni az ő egyik híres írónőjüknek a könyvét a saját anyanyelvemen az ő fővárosukban üldögélve mellette a reptéri váróban. Azt a könyvet ennél jobb helyen el sem kezdhettem volna. Teljesen bele tudtam képzelni magam az isztambuli hangulatba.
Néha azért elkalandoztak a gondolataim. Jöttek-mentek az emberek. És mindenki olyan határozottnak tűnt. Haza. Nyaralni. Kiállításra. Látogatóba. Üzletet kötni. És eszembe jutott a találkozásom a jiudo ezdővel, akit nagyon színes övekkel nem tudtam megörvendeztetni, de én gazdagabb lettem egy mesterrel. Indulás előtt azért akartam még találkozni vele, hogy átvegyünk valami instant programot, amit szükség esetén bevethetek. A klubban a versenyjudo mellett az önvédelmi elemek is előkerültek. A mester nem osztozott az úti készülődésem lelkesedésében, emailben átküldött néhány linket friss kongói hírekkel:
Emberrablás váltságdíjért:
http://www.dw.com/en/two-un-officials-kidnapped-in-dr-congo/a-37921480
Ebola járvány:
http://www.digitalcongo.net/article-en/59328ac064e6eb0004126149
Nők tömeges és szisztematikus megerőszakolása:
https://reliefweb.int/report/democratic-republic-congo/human-rights-committee-considers-report-democratic-republic-congo
„Minden 5 nőből kettőt megerőszakolnak Kongóban. Ez 20 százalékos valószínűség, de a lakosság egészére vonatkoztatva. Gondolom, egyedül álló fehér nők esetében a száz százalékot közelíti az arány.” – írta a kísérőszövegben.
Ezúton vallom be nyilvánosan, hogy a linkeket csak ma olvastam el, akkor jobbnak láttam nem megnyitni őket. Tudtam én anélkül is, hogy mi áll bennük, nem akartam eltántorodni.

Kinshasa, beszállás! – hangzott a hangszóróból. Becsuktam a könyvet, ezzel bezáródott az isztambuli színes forgatag története, és magam is búcsúztam Isztambultól. Várt egy egészen más hely. Sokat is tudtam róla és semmit se még. Néhányaknak mondtam indulás előtt, hogy azt hiszem Kongóról az egyetlen, amit most érdemben el tudok mondani: kiszámíthatatlan. „Várni a váratlant” – mondta a TEK túsztárgyalója a felkészítő képzésen az út előtt három nappal.
Haza. Nyaralni. Kiállításra. Látogatóba. Üzletet kötni… Választ kapni.
Utólag nézegetve ezt a fotót, azt hiszem, nem ez a legvidámabb úti portré rólam. Sok minden van a szememben.

Belül imák, kívül pedig talizmánok. A Congo feliratos karkötőt én kértem az alapítványtól még a Fenntarthatósági napi kitelepülés után. A színes gyöngyös, csontdarabkás feketét a reptéren kaptam, induláskor. Ezt azóta sem vettem le, csak a hosszú, lelógó végeit vágtam le. Soha fel nem fedezett baktériumok tanyázhatnak már azóta rajta. A nyakamban a láncon két medál. Az egyiket egy tetoválóművész barátomtól kaptam az út előtt egy héttel. Teljesen meglepett vele, kék és szürke kövecskék furcsa kaleidoszkópja, közepén egy kis hajlított rézspirál. A másik pedig mint egy ősi kincs, nap, hold, csillagok, a teljesség. Ez a Pergamon múzeumból való. És a pici magocskák… Ez igazából egy végtelen lánc, de karkötőként szoktam a karomra tekerni. Életem egyik legnagyobb mestere, Boglár Lajos professzor úr hozta nekem a legutolsó amazóniai útjáról. Nem tudom, mi működik ezekben a magocskákban annyira. Talán nem más, mint a tanár úr szelleme. Sajnos annak idején nem kérdeztem tőle eleget.

Leülve kicsit nehezményeztem, hogy a légiutaskísérők ragaszkodtak ahhoz, hogy be kell kötni a biztonsági öveket, ezt pont úgy rühellem, mint a szicíliaiak. Általában persze jól viselkedem, főleg Budapesten, de nagyon szeretem a vakrepülést. Mint szeptember elején Catania és Messina között. Százhatvannal menni éjfél körül teliholdkor az alagutakkal tűzdelt kanyargós szicíliai utakon. Ott mondjuk be voltak kötve az öveink. De a hátunk mögött átvezetve, mert nagyon idegesítő volt amúgy a csipogás.

Megmozdultak a kerekek és felpezsdült bennem a vér. A felszállást szeretem a legjobban. Némelyik kapitány ezt ugyanúgy élvezheti, és maxra húzza a gépet, mielőtt az aszfaltról felhúzná. Azok a legbelevalóbbak. Egy lendületes startolás számomra azt jelzi, hogy jó kezekben vagyunk. Ferihegyről felszállva két férfi között szorongtam. Az ablak mellett egy nagydarab kigyúrt fickó volt, nézte a kifutópályát, ahogy gyorsítottunk. Nálam pedig eljött a pillanat, amikor nem bírtam tovább magamban tartani az érzéseim. Ez a kedvenc részem – mondtam közelebb húzódva hozzá azt hiszem olyan hangszínnel, ami kétséget sem hagyott a felől, hogy ezt most nagyon élvezem. A kopasz felém fordult és elég gyötrelmes arckifejezéssel kérdezett vissza - Igen? Így kezdődött az ismeretségünk. Kérdezte én hova megyek majd Isztambulból. Kongóba. És te? Floridába. Khö, hát ezen már akkor is felnevettem magamban, azóta meg végképp viccesnek tartom. Jobban illene a kigyúrt kopasz ide a kinshasai nyomornegyedbeli survival túrára, én pedig egy floridai nyugágyra a bikinimben.
Ezúttal mindhárom szék az enyém volt. Nézhettem a gyorsan száguldó felfestéseket, és aztán útközben kedvemre a terepasztal tájat. Végig szép időben utaztunk, ilyenkor nagyon jó nézelődni. A térképes modult szeretem a legjobban. Amikor különleges alakú tavat, hegyet, vagy folyótorkolatot látok, akkor mindig megnézem merre járunk, megpróbálom kitalálni, melyik konkrét földrajzi helyszín lehet. Láttam a Nílust, elrepültem híres üdülőhelyek felett és vártam Etiópiát. Dél-Afrika felé is az tetszett legjobban. Etiópiáról még az égből is látni, hogy különleges hely. Sosem voltam még ott, már régóta készülök és várom az első találkozást, mert biztosan érzem, hogy dolgunk lesz egymással.

A mostani repülőjegy foglalásakor is erősködtem egy sort France-szal, hogy én Addis Ababán keresztül akarok repülni az Ethiopian Airlines-szal. Legalább egy icipicit be akartam tenni a lábam az országba. De arra kért, fontoljam meg. Az én pénzem, én döntök, de válasszam inkább az ő partnerüket, ha sok adományt szeretnék magammal kivinni és élni szeretnék a könnyű átfoglalással, ami a bármikor veszélyessé váló politikai helyzet miatt nagy jelentőségű lehet.
Erre visszaemlékezve foszlottak szét bennem a fáraók és piramisok keltette szép gondolatok és megjelent a malária, egér és kígyó. Betegség, kényelmetlenség, lehetséges veszélyek. Későeste volt, amikor megérkeztem Kinshasába. Megkérdeztem egy kézipoggyászát ráncigálót, aztán egy stewardesst, a lépcsőn egy neon mellényest és a kisbuszban egy másik utast, hogy ez Kinshasa-e. Egybehangzóan mondták, hogy igen. Ez azért volt fontos, mert a gép ment Gabonba is és félálomban azt sem tudtam, melyik az első megálló, illetve nem mulasztottam-e már el leszállni. Elég ciki lett volna felhívni az alapítványi elnököt, hogy elnézést, de véletlenül Gabonban vagyok a gitárommal és a misszionárius igazolványommal.

Kicsit olyan volt, mintha valami nagy álomból konkrétan akkor ébredtem volna fel. Szétnéztem a reptéri buszban. Mindenki fekete. Kivétel nélkül. A második megállapításom pedig az volt, hogy ezek nem vicceltek, itt tényleg franciául beszélnek az emberek. A fele sem volt tréfa. És akkor mi jön most. Várni fog itt egy illető - rémlett. Még Ferihegyen kaptam egy fotót róla a telefonomra. Vastag szája volt, ez nagyon megmaradt bennem. Lehet, hogy eléd jön a gépig – jutott még eszembe. Rögtön a külső ajtónál állt egy vastag szájú férfi. Milyen udvarias – gondoltam, tényleg bejött idáig elém. Szélesen elmosolyodtam és elindultam felé. Láttam rajta, hogy elég furán néz, hát ez marha ciki volt, irányt kellett változtatnom. Az épületbe lépve megláttam egy másik vastag szájú férfit, az mintha még biccentett is volna. Megint elmosolyodtam, de már óvatosabban, de ismét hiába, ez sem ő volt. Körülnézve megzavarodtam, mivel elég sok vastag szájú férfi volt ott, és én 30 másodperc alatt már kettőre rámosolyogtam, ez így nem mehet tovább. Ebben a zavarban ért a helyzet, hogy válaszolnom kellett mindenféle kérdésre, miért jövök, hol fogok lakni, mit fogok csinálni. Rájöttem, hogy elfelejtettem kinyomtatni a lapot, amin ezek az információk vannak összesítve, az engem váró férfi mobiljával együtt. Nem tudtam, a franciám elég jó-e ahhoz, hogy megfelelően kidumáljam magam. Elővettem a misszionárius kártyámat, és a hasamhoz szorítottam a gitáromat, bedobtam egy másik típusú mosolyt, az ominózus barbisat. Ekkor hallottam meg a mellettem lévő ablaktól: missionaire. Á, egy földi! – örültem meg, és őszinte lelkesedéssel mutattam oda a szintén beléptetésre váró fehér férfinek a kártyámat,  Hello, én is misszionárius vagyok! Olyan hidegen nézett vissza, hogy eldöntöttem, innentől csak feketékkel barátkozom. És lehet, hogy ő nem is volt igazi misszionárius. Az én ügyintézőmet ezzel a kis jelenettel viszont meggyőztem arról, hogy én az vagyok. Pont nyeregben éreztem magam, amikor egy csapat egyenruhás nő megállított és félreintett. Mi rosszat csináltam már megint? – hasított belém. Nagyon kemény csajoknak tűntek. Máris végigfutott az agyamon, Isztambul, őrizetlen csomag, kábítószer, Nicole Kidman, börtön. Várakozón néztem a hölgyekre. Sárgaláz! – mondta a legnagyobb darab. Jó, hát ez sem volt rettentő hangulatos szó, de határozottan jobb, mint más végkimenetelek. Dél-Afrikában mikor válaszoltam, hogy az oroszlánokhoz megyek, azt mondták: They will kill you! Ez volt a welcome mondatuk. Ehhez képest Kongó jobb volt, itt csak be kellett mutatni az oltási könyvemet.

A csomagjaimra vártam, mikor odalépett egy láthatósági mellényes, hogy segíthet-e. Csak a csomagomat várom, köszönöm – feleltem. Több is van? Igen, három. Kivette a kezemből a csomagszelvényeket, elment és hozott nekem egy kocsit. Nem is igaz az, hogy a férfiak itt nem udvariasak a nőkkel – gondoltam, miközben a férfi bekanyarította a kocsit és mellém állt. Á ott is jön az első! – mutattam rá a közeledő 32 kg-os adomány csomagra. A férfi meg sem mozdult. Semmi jele annak, hogy szándékozik levenni a hatalmas csomagot a futószalagról. Hát jó. Gitár le, 32 kg fel. Mégis igaz lehet, hogy a férfiak nem segítenek a nőknek, mindent azok cipelnek és nem engedik előre őket az ajtónál. Szépen levettem idővel mindhárom csomagot. Jönnek értem, hívjon taxit? – kérdezte aztán. Szóval borravaló lesz ebből - gondoltam. Nem köszönöm, Commanda X.-t várom – tudtam, hogy ismerni fogják. Ó, megkeresem! Jó – fogadtam el. Ez most megér nekem egy dollárt. 5 perc telt csak el, és Commanda X. megjelent. Magától. Rövid üdvözlés. Megvan minden csomagja? Igen. Akkor mehetünk? Oui. Hol vannak az igazoló szelvények? Úú, hát azokat odaadtam egy férfinek, aki elment magát keresni és még nem jött vissza. Nyomozás kezdődött. A férfi megkerült, de azt mondta, nincsenek nála a szelvények. Én mondtam, hogy de, elkérte. De ő visszaadta – állította. A parancsnok nagyon leszidta. Biztos a táskájában van! – mondta mégis a láthatósági mellényes. Nem! – erősködtem, Maga elkérte és nem adta vissza! A parancsnok még erélyesebben elővette. Ilyet nem lehet tenni a Madame-mal. Gondolkozzon, hová tette! Én persze magamra voltam dühös, hogy mindig zsigerből olyan hülye naív tudok lenni, minek adtam ki azokat a cetliket a kezemből. Mit ért France egész képzése, már itt az első húsz percben fennakadtam a kongói pókhálón és most hogy szabadítom majd ki a csomagokat. Nézze meg a táskájában! – kérte még utoljára a férfi elkeseredetten. Jó, megnézhetem - mondtam kelletlenül, de nem örültem az időhúzásnak. Kinyitottam a cipzárt és mindenki láthatta, hogy … ott volt a három biléta. Ezzel teljes lett a reptéri zavarom. Nem győztem bocsánatot kérni. De valamilyen számomra érthetetlen okból a parancsnok továbbra is a láthatósági mellényest szidta és utasította, hogy kérjen tőlem bocsánatot a kellemetlenségért. A helyzet egyre rosszabb volt. A tenyereimet összeillesztve hajlongtam szegény ember előtt, hogy ne haragudjon rám. De semmi nem segített. Először tapasztaltam meg, hogy a fehér embernek ebben az országban mindig igaza van, ha ő maga állítja, hogy nincs, akkor is. Ez együtt jár a fehér bőrével, ez egy genetikai örökség, ő a győztes, a feketék pedig az örök vesztesek, bármi is történik.

Beszálltam egy autóba. Két újabb férfi. Egyelőre nem igyekeztem túlzottan megérteni a történéseket, láthatólag ez nem az az este volt. Óriási út, hatalmas dugó. Jobb oldalon haladunk, de a kormány is a jobb oldalon van. Már nem lepődtem meg. Mindenütt sötétség. Gyenge kis fények itt-ott, nyomorúságos kisbuszokról fürtökben lógó emberek, ananász és banán halmok zseblámpafényben az utcai árusoknál éjfél tájban. Dudálás, a széles úton az autók között kószáló emberek, sár és hőség. Kongó lüktetett. Mozgott, működött a maga sajátos szabályai szerint. És biztosan éreztem, itt nekem kell alkalmazkodni. Beépülök, vagy bedarál.

Halovány foszlányok az autó szigorúan felhúzott ablakán keresztül. Az első este, az első benyomások, ismerkedés. Hosszú volt az út a reptértől a szegénynegyedig, ahol a következő két hónapomat tölteni fogom. Volt időm újra végiggondolni, mi is állt konzuli szolgálat honlapján.
„Utazásra nem javasolt térség 2009 óta.
Elérhető külképviseletek: Az országban nem működik sem hivatásos, sem tiszteletbeli magyar konzulátus.
Biztonság: A belpolitikai, a biztonsági és közegészségügyi helyzet törékenysége miatt a Külügyminisztérium továbbra sem javasolja a beutazást a Kongói Demokratikus Köztársaságba, így azt az I. kategóriába sorolja és továbbra is az utazási szerződésről szóló 281/2008. (XI. 28.) Korm. rendelet 8. § (6) bekezdésének hatálya alá tartozó országnak nyilvánítja.
A gyenge államszervezet és a főleg informális módon működő elnöki hatalom következtében nem állt helyre a közrend az ország egész területén. A keleti és észak-keleti országrészben az ország stabilitását, biztonságát veszélyeztető félkatonai, militáns csoportok nem kerültek felszámolásra, továbbra is terrorizálják és bűncselekményeket követnek el a civil lakosság sérelmére. Könnyen kiújulhat egy újabb politikai vagy etnikai konfliktus. Az állami fennhatóság teljes helyreállításának hiányában és az elmélyülő gazdasági válság következtében rendkívüli méreteket ölt a bűnözés.
Amennyiben magyar állampolgárok saját felelősségükre beutaznak az országba, folyamatosan kövessék figyelemmel a médiatudósításokat a helyi belpolitikai eseményekről, kerüljék a tömeges csoportosulásokat, az esetleges megmozdulások, tüntetések színhelyeit, amennyiben veszélyben érzik biztonságukat, azonnal hagyják el a helyszínt. Álljanak készen egy esetleges „menekülési útvonalterv” kidolgozásával az ország mielőbbi elhagyására. Fontos megszervezni, hogy megérkezéskor várja valaki a beutazó külföldi állampolgárt a kinshasai repülőterén.
További hasznos információ az országról” - ha még az eddigi nem lett volna elég :)
„Pénznem: Kongói Frank (CDF). Amerikai dollárt széleskörűen elfogadják. Kreditkártyával, bankkártyával csak a két kiemelt szállodában lehet fizetni, nincsenek ATM-ek az országban.
Közegészség, egészségügyi helyzet: A fővárosban csak alapellátást nyújtó egészségügyi intézmények vannak, vidéken az alapellátás sem megfelelő. Amennyiben bármilyen komolyabb megbetegedés, egészségügyi probléma lépne fel, költséges helikopteres evakuálásra van szükség. Kongóban jelen van az Ebola járvány, gyakori a kolera- és a hastífuszjárvány, az E-coli és más hasmenéses megbetegedések. A higiéniai szabályokat szigorúan tartsák be, ne fogyasszanak csapvizet, jégkockával felszolgált hűsítőket, italokat, forralatlan tejet, pucolatlan gyümölcsöt, nyers zöldséget, hideg húsételeket. Jelentős egészségügyi kockázatot jelentenek a dengue-lázat terjesztő moszkitók is, különösen a mocsarasabb vidékeken. Az esős évszak áprilistól októberig tart az északi, és novembertől márciusig a déli országrészben. Ebben az időszakban fokozottan ügyelni kell a moszkitó veszélyre.”

Hatalmas szemétkupacok. Poros utca. Megérkeztünk. Vaskapu. Áram nélküli sötétség. Háziasszony. Francia üdvözlések. Egy kis szoba. Ágy, szék, polc, ventilátor.

Az első kongói zseblámpafényes vacsorám után aludni tértem. Volna. De nehéz volt, mert nem működött a villanykapcsoló. Az időközben visszajött áram lekapcsolhatatlan volt. Telibe világította az arcom a lámpabúra nélküli, mennyezetről lelógó erős izzó. Eszembe jutott, hogy valami furcsa sugallatra eltettem a repülőn kapott hogyishívjákot. Előkerestem. Szemmaszk. Feltettem az arcomra. Mi is az igazi neve? Szemtakaró. De álmos vagyok. Nem igaz, hogy nem jut az eszembe. Szemfedél? Nem tudom. Talán. Mindjárt elalszom. Talán szemfedél …